Kerékgyártó György

Vélemény és vita

Az ukrán múzsák

Néhány évvel ezelőtt, az 1956-os forradalom hatvanadik évfordulóján egy nagyszabású rendezvényre eljöttek azok a sportolók, akiknek az országa a magyar szabadságharccal vállalt szolidaritás miatt bojkottálta a részvételt a melbourne-i olimpián

álláspont

Eljöttek azok is, akiknek ez a döntés a karrierjükbe került. Ők úgy érezték, ha nem is maguk határoztak, jó ügy mellett álltak ki. Nem így azok, akiket érintett az 1980-as moszkvai vagy az 1984-es Los Angeles-i olimpia embargója – mindkettő a hidegháborús világpolitikai játszmák eszköze volt, amelyek semmilyen kézzel fogható eredményt nem mutattak fel, de sportolói pályafutásokat törtek ketté, és hiteltelenné tették a sport legnépszerűbb nemzetközi viadalát.

A művészet abban a tekintetben hasonlít a sporthoz, hogy rendkívül kiszolgáltatott a politikának és minden hatalomnak. A művelődés a nyugati világban (és ebbe most ebben az értelemben vegyük bele Oroszországot is) a jóléten alapszik, azon a tényen, hogy létezik az olyan költséges művészetekhez szükséges infrastruktúra is, mint a színház, az opera,
a szifmfonikus zene, no meg azon, hogy a polgárnak van miből kifizetnie a jegyet. Természetesen lehet művészetet létrehozni egy metrószerelvényre festve vagy egy szál ceglédi kannán játszva is, de a legtöbb művészeti produkció létrejöttéhez pénz kell és nyugalom.

Oroszország (illetve korábban a Szovjetunió) a második világháború vége óta ellensége a nyugati világnak. Igaz –, saját szövetségeseit leszámítva, Magyarország, Csehszlovákia – azóta egészen a Krím elfoglalásáig európai országra nem támadt rá, de a világ más pontjain vagy közvetlenül, vagy más államokat támogatva fegyveres harcban is állt a Nyugattal.
Ennek ellenére senkinek nem jutott eszébe orosz művészeket bojkottálni, sőt inkább segítő kezet nyújtottak nekik. A hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján Olaszországba emigráló Tarkovszkijnak például senki nem mondta, hogy „Andrej,
ellenség vagy, menj haza!”

Azt mondják, háborúban hallgatnak a múzsák. Úgy tűnik, az ukrán múzsák nem, nagyon is hangosak, ráadásul vért akarnak. Az orosz művészek elleni bojkott heves ukrán biztatással már márciusban megkezdődött, és a cannes-i filmfesztiválon érte el egyik csúcspontját. Az eseményt maga Zelenszkij elnök nyitotta meg egy kissé orwellire sikerült videóüzenettel, a fesztivál pedig inkább szólt az orosz agresszió kritikájáról, mint a filmekről. Természetesen ahogyan Oroszországban is akadnak a háború ellen felszólaló művészek, mint például a Deutsche Welle cikkében említett Jurij Sevcsuk és Borisz Grebensikov popzenész, úgy az ukrán alkotók között is akadt olyan, mint Szergej Loznyica, aki kifejezetten embertelen hozzáállásnak nevezte a bojkottot.

A többség azonban, a hozzájuk csatlakozó nyugati filmesekkel együtt, beleállt a helyzetbe, legfőbb követelésük, hogy minden egyes orosz művész nyilatkozzon arról, hogy elítéli a putyini politikát. Aki ezt nem teszik, az megbélyegzetté válik.

A France24 egy cikke azokhoz a bojkottokhoz hasonlította ezt, amelyeket az apartheidkorszak Dél-Afrikája vagy
a Palesztinával szolidáris izraeli intézmények ellen hoztak, és megszólaltat egy johannesburgi kutatót, aki szerint az ilyesminek komoly hatása lehet, elérheti a célját. Valószínűleg mégiscsak a már említett Loznyicának lesz igaza, a bojkott éppúgy azokat sújtja, akik a háborús válságról a legkevésbé tehetnek. A közösségi média máris tele van ukrán és orosz művészekkel, akik a harcok miatt elvesztették a megélhetésüket. Az orosz hadsereg nem hátrál, csatatérré vált viszont a polgári lét hajdan békés menedéke, a kultúra nemzetközi tere. Ki lehet ebben a győztes?

(A szerző lapszerkesztő)

Kapcsolódó írásaink

Nagy Ervin

Nagy Ervin

Jobbik, game over!

ĀAmeddig a pénz kitart, addig Jakab Péter is, de a játék ezen a ponton véget ért. Innen nem fog a Jobbik felállni, nem tud a vereség után maradt romok alól kimászni