Lóránt Károly

Vélemény és vita

A háború és az európai baloldal

A hazai politikai kommuniká­cióban baloldalnak hívják a Fidesz-kormány ellenzékét, Nyugat-Euró­pában pedig úgy általában a szo­ciáldemokratákat, a zöldeket, a liberálisokat és még a tényleges baloldalt is, mint amilyen a német Die Linke

E pártoknak ez a minősítése azonban igen távol áll a valóságtól, és zavart is okozhat, hazai viszonylatban például helyesebb globalistákról vagy atlantistákról és nemzetiekről beszélni, hason­lóan ahhoz, ahogy a két világháború között elkülönült a nép-nemzeti és urbanista irányzat.

Nyugat-Európában a mintának tekinthető német szociál­demokraták az 1959-es Bad Godes-berg-i program után elvetették az osztályharcot, a kizsákmányoló és kizsákmányolt osztályok alapvető ellentétének tézisét, és úgy tartották, a szocializmus valamennyi társadalmi osztály és réteg demokratikus együttműködése során reformokkal valósul meg. Az ő felfogásuk lett a kormányra került nyugati baloldali pártok jellemző programja: a szociális piacgazdaság.

Az évtizedek múlásával, azonban a demokratikus baloldal társadalmi bázisa, a munkásosztály gyakorlatilag megszűnt, a párt azonban megmaradt, de elszakadva társadalmi bázisától már öntörvényűen fejlődött tovább, egyre inkább elfeledve a bérből és fizetésből élők problémáit, és magáévá tett olyan szélsőséges eszmevilágokat, mint a Frankfurti Iskola tanítása, Karl Popper nyílt társadalma, a genderideológia vagy a klímamánia. John Schindler amerikai nemzetbiztonsági szakértő ezt a baloldalt kulturális baloldalnak nevezte el.

Hasonlóképpen a nemzeti vállalkozói réteg globalizáció miatti súlyvesztésével a jobboldal is átalakult „nagytőkés” jobboldallá (Schindler kifejezésével corporate right), amely már nem érdekelt a nemzeti ügyekben, a nemzeti kultúrában, a nemzetállam lételemeinek biztosításában. A gyökereitől elszakadt két oldal ma egymásra talált a globalista érdekek kiszolgálásában és a nemzeti törekvések elvetésében. Ők alkotják az őket pénzelő háttérhatalom politika-végrehajtó eszközét. Így nem lehet csodálkozni azon, hogy például egyértelműen az orosz–ukrán konfliktus élezésében érdekeltek, hiszen a cél valójában a háttérhatalom akaratának Orosz-országra kényszerítése.

A kulturális baloldal mellett azonban vannak kisebb baloldali csoportok, amelyek megmaradtak az eredeti baloldali eszmék mellett, amelyekbe az is bele tartozott, hogy ellenezték magát a NATO-t, de még inkább annak a Szovjet­unió összeomlása utáni kiterjesztését. Az alábbiakban két ilyen szervezet álláspontját mutatjuk be. Az egyik a néhány száz közgazdászt tömörítő Euromemorandum csoport, amely negyedszázada kritizálja az Európai Unió neoliberális politikáját, a másik a Le Monde Diplomatique francia baloldali internetes újság köré csoportosuló szakembergárda, amely a napi hírek mellett időről időre kisebb tanulmányokat is publikál.

Az Euromemorandum csoport mintegy húsz ország olyan közgazdászait fogja össze, akik a neoliberális politika helyett alternatívát kívánnak adni az Európai Unió számára. Évenként adnak ki jelentéseket, amelyekben kritizálják az unió politikáját, és ezekben azzal foglalkoznak, hogy szerintük a szélesebb társadalmi rétegek érdekeit milyen politika szolgálná. A 2022-as jelentés külön fejezetet szán az Ukrajnában dúló háborúnak, kifejtve annak okát és azt is, hogy az uniónak mit kellene e kérdésben tennie.

A memorandum, miután elítéli Ukrajna megtámadását, rámutat arra is, hogy a NATO keleti terjeszkedése, a korábbi amerikai elnök, George H. W. Bush és külügyminisztere, James Baker ígérete ellenére biztonsági fenyegetést jelent Oroszország számára. Az oroszok az iraki háború és a színes forradalmak után ezt egyre inkább így látták, ami a Krím félsziget megszállásához, majd Ukrajna megtámadásához vezetett. Ez azután az Oroszország elleni példátlan mértékű szankciókkal együtt azt eredményezte, hogy a világ most egy nukleáris háború küszöbén áll.

A memorandum szerint az EU-nak jelentősen növelnie kellene a humanitárius segélyt és az ukrán menekültek támogatását, de nem kellene katonai támogatást nyújtania Ukrajnának. Az uniónak kerülnie kell a túlzott szankciókat, amelyek elsősorban az orosz lakosságot sújtják, súlyos hatással lesznek számos észak-afrikai és közel-keleti ország élelmezésbiztonságára, és tovább fokozzák a feszültséget azzal a kockázattal, hogy az uniót közvetlen katonai konfrontációba sodorják Oroszországgal. Mértékletességre, a veszélyek észszerű átgondolására és a deeszkalációra van szükség.

Hasonló hangnemet üt meg a Le Monde Diplomatique tanulmánya is, amelyet 2022 februárjában, de még a háború kitörése előtt publikáltak Ukrajna és Oroszország, a háborúhoz vezető út (Ukraine and Russia, the road to war) címmel. A tanulmány szerint a Varsói Szerződés megszűnésének logikusan a NATO felbomlásához kellett volna vezetnie, amelyet még a „szovjet fenyegetés” ellensúlyozására hoztak létre. Ez a pillanat nagy lehetőséget kínált arra, hogy egy új európai együttműködési rendszert hozzanak létre a Nyugattal szorosabb kapcsolatra törekvő „másik Európa” integrálására. Az idő különösen kedvezőnek tűnt, mivel Oroszország elitje, amely valószínűleg soha nem volt még ennyire Nyugat-barát, harc nélkül elfogadta birodalmának felbomlását. De az elsősorban Franciaország részéről erre irányuló javaslatokat az Egyesült Államok nyomására elvetették.

Az ötvenedik évfordulóját 1999-ben ünneplő NATO végrehajtotta első keleti bővítését (Magyarország, Lengyelország és a Cseh Köztársaság), és bejelentette, hogy folytatja a bővítést egészen Oroszország határaiig. A NATO ezzel egyidejűleg háborút indított Jugoszlávia ellen, amivel a szervezet – egyértelműen megsértve a nemzetközi jogot – védekezőből támadó szövetséggé alakult át. Az orosz elit, amely oly sokat tett fel országa nyugati integrációjára, elárulva érezte magát: Oroszországot nem úgy kezelték, mint olyan partnert, akit érdemes megjutalmazni a kommunista rendszer felszámolásáért, hanem mint a hidegháború nagy vesztesét, akinek meg kellett fizetnie veresége geopolitikai árát.

Putyin a 2000-es hatalomra kerülése után többször tett jószolgálati gesztusokat Washington felé. Elfogadta az amerikai támaszpontok ideiglenesen Közép-Ázsiába telepítését, bezárta a szovjet kori kubai támaszpontokat, és kivonta az orosz csapatokat Koszovóból. Cserébe Oroszország azt akarta, hogy a Nyugat fogadja el, hogy a posztszovjet térség, amelyet saját hátsó udvarának tekintett, a saját befolyási övezetéhez tartozzon.

Míg az Európai Unió meghatározó országai, Franciaország és Németország ezt készek voltak elfogadni, az Egyesült Államok elutasította, és a posztszovjet térségben zajló „színes” forradalmak támogatásával NATO-barát kormányokat igyekezett hatalomba segíteni. A bukaresti NATO-csúcsértekezleten, 2008 áprilisában az Egyesült Államok erős nyomást gyakorolt európai szövetségeseire, hogy támogassák Grúzia és Ukrajna NATO-csatlakozási kérelmét, noha az ukránok többsége akkor ellenezte a NATO-tagságot.

Európa és az Egyesült Államok 2013 végén támogatta azokat a tüntetéseket, amelyek Viktor Janukovics elnök megbuktatásához vezettek, akinek 2010-es megválasztását a demokratikus normáknak megfelelőnek ismerték el. Moszkva úgy látta, hogy a Nyugat egy puccsot támogatott annak érdekében, hogy Ukrajnát bármi áron a nyugati karámba terelje. Ezt követően Oroszország az ukrajnai beavatkozását – a Krím annektálását és a donbaszi szeparatisták nem hivatalos katonai támogatását – a kijevi Nyugat-barát puccsra adott legitim válasznak tekintette.

A 2014 szeptemberében aláírt minszki jegyzőkönyv lehetőséget adott Franciaországnak és Németországnak, hogy visszaszerezze az események irányítását, és tárgyalásos megoldást keressen a konfliktusra, ezt azonban az Egyesült Államok megakadályozta. A nyugat-európaiak, különösen Franciaország részéről hiányzott a vízió és a politikai bátorság ahhoz, hogy megakadályozzák Amerika legprovokatívabb kezdeményezéseit, vagy hogy olyan javaslatot terjesszenek elő, amely meggátolná a törésvonalak újbóli megjelenését a kontinensen.

Eddig a tanulmány, és lehetne még másokat is idézni, pél­dául a baloldali gondolkodás ikonját, Noam Chomskyt, aki az elmúlt héten egy interjúban síkraszállt a NATO keleti terjeszkedése ellen, hozzátéve, hogy Donald Trump az egyetlen nyugati államférfi, aki véget vethetne a háborúnak.

A háború tehát nem a nyugati baloldal ügye, de tegyük hozzá, hogy nem is a jobboldalé. A háborúhoz vezető lépések kezdeményezője és hajtóereje a gyenge képességű, az európai érdekeket eláruló nyugati politikusokat irányító háttérhatalom.

(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)  

Kapcsolódó írásaink

Vitéz Ferenc

Vitéz Ferenc

Követelésteljesítés

ĀNem sokat értett a politikához (igazság szerint semmit nem értett), de J. Károly mindig nyitott volt a kompromisszumokra

Őry Mariann

Őry Mariann

A világ balekja

ĀTöpreng-e azon Vlagyimir Putyin, hogyan lehet lerombolni az Európai Uniót? Ezt nem tudhatjuk biztosan, azt viszont igen, hogy teljesen felesleges. Megy ez saját erőből is