Német gesztuspolitika

Meddig szabad elmenni az energiahordozókra kirótt szankciókban, mielőtt saját hazánknak nagyobb kárt csinálunk, mint annak, akit ezzel büntetni akarunk, és jót annak, akinek ezzel segíteni próbálunk. És tudják azt is, meddig lehet az oroszokkal elmenni úgy, hogy ne szülessen olyan konfliktus, amelyet már egyik fél sem nyerhet meg, és amelyből már nincs visszaút.

A különbség a német és a magyar vezetők között viszont az, hogy Olaf Scholz még az oroszoknál is jobban fél saját újságíróinak haragjától, és elfogadhatóbbnak tartja saját lakosságának gazdasági és energiaszegénységbe sodrását, mint az európai baloldal kritikáját. Hozzátehetnénk persze azt is, hogy míg Scholz a nyolcvanas években szocdem marxista ifjúsági aktivistaként Nyugat-Németországnak a Szovjetunióhoz való közeledéséért dolgozott, addig Orbán Magyarországon épp az ellenkezőjén fáradozott. De maradjunk inkább a jelennél.

Februárban az orosz–ukrán háború kitörésekor a német kancellár még pontosan ugyanazt akarta, amit a magyar kormány: kimaradni ebből a konfliktusból. Ennek ellenére küldött pár ezer katonai sisakot és tábori kórházat, de a kijevi polgármester köszönet helyett csak gúnyolódással válaszolt Berlinnek, mondván legközelebb párnákat küldjenek majd. A német sajtó erre teljesen kiborult, hogy a Merkel-korszakkal ellentétben most nem őket ünnepli a világ az abszolút önpusztító, de az ideológiai divathullámmal azért szinkronban levő politikájuk miatt.

Scholz tudta, hogy ez nem maradhat így, jónak látszani sokkal fontosabb, mint okos nemzetpolitikát folytatni. Először feltette a volt NDK raktáraiban rozsdásodó fegyvereit a vonatra Ukrajna felé, de a kritikus címsorok csak nem akartak megszűnni, és még csak audienciát sem kapott őszentségénél, Zelenszkijnél. Ukrajnának a budapestihez hasonlóan kulturált berlini nagykövete is elkezdett „nácizni”, így nem volt mit tenni, nagyobb és modernebb fegyvereket kellett felpakolni a keletre tartó vonatra.

Így történt az, hogy az immár az egész nemzetközi baloldali közösség által a világbéke megbontójának kikiáltott német kancellárnak nem maradt más opciója, mint német harckocsikkal és tankokkal megrakott szerelvényeket indítani a harctér felé, olyanokkal, amilyenek után a Merkel-korszakban kiéheztetett Bundeswehr katonái csak sóvárogva nézhettek, hogy azok elhagyják az országot. Persze tudta, hogy ez abszolút gesztuspolitika, mert ezek a tankok alkatrészek, kiképzés, helyi logisztika, NATO-standard lőszer nélkül maximum célpontoknak lesznek jók. De legyen, hátha megszűnnek a bíráló újságcikkek.

Azt olvastam egy szakértőtől, hogy az orosz csapatoknál növekszik a veszteségektől való félelem, ezért csökken a harcképességük is, és emiatt egyre rosszabb döntésekre hajlanak. Hát valahogy így van ez a németekkel is. Közben Orbán Viktort az ukrán szélsőségesek halállistára tették, az ukrán Nemzetbiztonsági Tanács titkára „következményekkel” fenyegeti Magyarországot, amiért csak milliárdos értékű segélyt küld Ukrajnának, és csak százezrével fogadja az onnan menekülőket, és az ukrán miniszterelnök-helyettes is Kárpátalja magyar megszállásával hergeli az ukrán lakosságot.

Mi lesz, ha egyszer azt a halom nyugati fegyvert a kárpátaljai magyar kisebbség ellen fordítják, vagy a beígért „következmények” megérkeznek a magyar határra? Vajon kiáll-e majd a NATO és a tébláboló német kancellár a magyarok biztonsága mellett, vagy inkább elolvassa a Spiegelben, hogy most épp mit diktál a baloldali közhangulat?

(A szerző újságíró)