„Svédországra úgy tekintek, mintha az máris tagja lenne a NATO-nak” – a merész kijelentés nem mostanában, az ukrajnai háború kapcsán hangzott el, hanem jó négy évtizeddel ezelőtt, amikor Caspar Weinberger frissen beiktatott amerikai védelmi miniszter bemutatkozó látogatáson Stockholmban járt. A nyilatkozat után a tárcavezető nem győzte magyarázni a bizonyítványt, olyan nagy volt mind a skandináv országban, mint pedig Oroszországban a felháborodás. A svéd semlegesség ugyanis akkoriban még szent és sérthetetlen volt.
A kijelentés azonban azt bizonyítja, hogy Washington már akkor potenciális katonai szövetségesnek tekintette az északi államot, de az ukrajnai háború kirobbanása kellett ahhoz, hogy Svédország és vele együtt a másik semleges állam, Finnország NATO-hoz való csatlakozása reális közelségbe kerüljön. Hírek szerint az északiak a jövő hónapban hivatalosan is benyújtják belépési kérelmüket a szövetségbe.
Stockholm és Helsinki döntését az orosz terjeszkedéstől való félelem motiválja, vagyis hogy semmi garancia nincs arra, hogy a Kreml nem akarja a hadműveleteit Ukrajna határain túlra is kiterjeszteni, ráadásul a két semleges állam nagy titkolódzás közepette, de már eddig is együttműködött a NATO-val. A semlegesség egy olyan világban, amikor a hagyományos háborús szabályokat már meghaladta az idő, nem jelenti azt, hogy egy katonai konfliktusban az adott ország területe érintetlen marad. Nyilván mindkét skandináv fővárosban tudják, hogy 1956-ban a moszkvai amerikai nagykövet jegyzékben biztosította a Kremlt, hogy nem kívánja a semlegességét kikiáltó Magyarországot a NATO-ba bevonni. Washington arra számított, hogy a szovjet vezetés ezt majd barátságos lépésnek tekinti, és nem szállja meg hazánkat. Pont a fordítottja történt, mert a Kremlben úgy látták, hogy az amerikai magatartás azt jelenti, nem akarják megvédeni a forradalmi Magyarországot. A következmények jól ismertek.
Mit lát Moszkva a mostani helyzetben? Nem mást, mint hogy a Nyugat – megszegve a kelet-európai rendszerváltás idején tett ígéretét – fenyegeti Oroszországot, mert folyamatosan kiterjeszti katonai infrastruktúráját Kelet felé. Vagyis egyre közelebb kerül az orosz határokhoz. A NATO-narratíva szerint mindez védelmi intézkedés, amihez rajtuk kívül senkinek nincs köze, hiszen nem fenyegetnek senkit. Miután a két gondolkodásmód élesen eltér egymástól – történetesen most az északi országok esetében is –, mostanság aligha lehet arra számítani, hogy a konfliktus egyhamar lecsendesedik.
Ráadásul a NATO még saját maga sem tisztázta a jelenlegi ukrajnai háború kezelési módját. Jens Stoltenberg főtitkár szerint a szervezet nem részese a mostani harcoknak, ezért nem is küld fegyvereket a konfliktuszónába. Azt viszont a védelmi szövetség nem tiltja meg, hogy tagjai külön-külön harci eszközöket szállítsanak Ukrajnának. De éppen a gondolkodásbeli eltérések miatt most is előjöttek a megközelítési különbségek. A nemzetközi jog szerint ugyan a NATO-nak igaza van, de a Kremlben nem nagyon fogékonyak az ilyen csűrés-csavarásra. Lavrov orosz külügyminiszter ki is jelentette: a NATO gyakorlatilag háborúban áll Oroszországgal és ehhez egy meghatalmazott országot, konkrétan Ukrajnát használ fel.
Éppen ezért az orosz diplomácia vezetője szerint nekik valószínűleg az amerikaiakkal kellene inkább tárgyalni, ha eredményt akarnak, mert úgyis Washingtonban döntenek a kijevi álláspontról.
Így a felek a harctéren fognak csak találkozni, gondolatilag viszont aligha, mindaddig, amíg Oroszország fenyegetve érzi magát.
(A szerző lapszerkesztő)
