Godot

Minden választás után várom, hogy talán most majd megszólalnak a baloldali és/vagy liberális értelmiség meg a politika frontvonalába jókedvűen felsorakozó, ámde magát mindenkor, minden körülmények között függetlenként meghatározó sajtó prominensei, és mondanak valami önkritikusat. Valamit, ami hasonlít a felelősségvállalásra. Mea culpa, valamit nem csináltunk jól, bocsánat, – az autentikus forrást idézve –, elk*rtuk, nekünk is van szerepünk abban, hogy létrejött itt ez a helyenként végletesnek tűnő megosztottság, a valóságnak ez a kétféle, egymással nem is érintkező, lassacskán a nyelvet is komoly kihívás elé állító alternatívája.

Múlt hétfő óta a nyilvánosság megtelt a választási eredmény értékelésével. Láthatjuk, hallhatjuk a mérleget vonó politikusok, a politikával hivatásszerűen foglalkozók véleményét, a közösségi médiában utat tör magának a nyers indulat, kommentáradatban cibál darabokra a felvilágosult intelligencia mindenkit, aki kicsit is próbál a normalitás talaján maradni, az árnyalt értelmezést ajánlja vagy hovatovább képes arra vetemedni, hogy azt mondja, lehet, a gondolkodásnak meg kellene előznie az ítéletalkotást. Tanulságos és sokat mondó persze a politikusi kasszakészítés.

Az, ahogyan az elvérzett miniszterelnök-jelölt utólag eleve reménytelennek ítéli az egy héttel ezelőtt megnyerhetőnek, sőt az ellenzék akár kétharmados sikerét sem kizárhatónak előadott megmérettetést, hogy a maga és a mögötte összefogott pártok lebőgését a propagandával próbálja magyarázni, nos, az valójában a pecsét az ősszel megrészegülve elkezdett, összevissza vagdalkozó, a világról mást gondolók lenézésével és folyamatos sértegetésével tarkított, idejétmúlt neoliberalizmus jegyében végigvitt korteskedésén. És Gyurcsány Ferenc meg Jakab Péter és az összes többi baloldali politikus is csak azt adta, amit várni lehetett tőlük. Persze a bukott miniszterelnökben a töb­biekhez képest több a spiritusz, mindig képes meglepni a tisztelt publikumot, most éppen azzal, hogy a feleségével nyert volna az ellenzék.

De a politikusok nem légüres térben mozognak, ők jelentik ugyan a felszínt, ám mögöttük ott van egy szellemi-kulturális világ, amelyből táplálkoznak, ami legitimálja őket. Ha eljutunk oda, hogy egy választás után a magyar politika egyik, nem mellesleg az ország vezetésére komolyan aspiráló része kénytelen kijelenteni, valójában fogalma sincs, miért olvadt le róla egymillió szavazó, és miért szerzett az ellenfele negyedszer is kétharmados felhatalmazást, akkor ott nem csak a politikai pártok buktak meg.

Régen ideje lenne már abban a háttérvilágban is kasszát készíteni. Végiggondolni a mögöttünk maradt több mint harminc évet, és feltenni kérdéseket. Érdemes volt lenyúlni a teljes magyar sajtót és a teljes kulturális infrastruktúrát? Négy év után zárójelbe tenni a rendszerváltoztatást és koalícióra lépni az utódpárttal? A politikai gyakorlat részévé tenni 2002-ben a karaktergyilkolást, elfogadhatóvá simogatni az őszödi beszéd skandalumát? És a többi, és a többi…

Kérdések dőlhetnének még csőstül, de lám, nem kérdések vannak, még csak nem is válaszok, hanem a szokásokhoz híven minősítések. Móricz írja valahol, hogy a magyarok azért néznek fel az értelmiségre, mert tudják, hús a húsukból, vér a vérükből, ismeri őket, tisztában van a gondjaikkal. Hát ma már ez biztosan nem igaz.Amikor fogatlan, buta, elhízott, részeg vidékiekről olvasok, olyan érzésem van, mintha egy elbaltázott Beckett-parafázis zajlana körülöttem, és nem marad más, mint a várás, hogy végre eljöjjön Godot.

(A szerző lapszerkesztő)