Orbán a gáton

Megmérettetett, és bizonyította rátermettségét. Sosem bújt senki mögé, sosem hárította másra vagy szövetségesére a felelősséget, de a problémák miatt sem mutogatott a másik oldalra. (Ahogy a legtöbb helyen ez szokványos és – valljuk meg – nagyon kényelmes hozzáállás.)

Orbán Viktor mindig a tettek embere volt. Tudásával, bátorságával, lelkierejével és szűnni nem akaró szorgalommal állt minden vész esetén a gáton. Követhető példát mutatott. Önazonosan és hitelesen cselekedett.

De vajon miért nincs divatja a politikusi erények nyilvános dicséretének vagy a politikai erő elismerésének? Miért óvatoskodnak vagy ódzkodnak sokan attól, hogy teljes mellszélességgel, nyilvánosan is kiálljanak egy-egy politikus mellett, akinek van képessége, tehetsége, tapasztalata és ereje az építkezéshez, továbbá tudja, mit kell tenni, ha baj van? Azt hiszem nem állok messze az igazságtól, ha azt állítom, hogy aki így tesz, arra könnyen ráfogják, hogy nincs önálló gondolata, hogy szolgalelkű meg talpnyaló és így tovább – ahogy ezért a cikkért is meg fogom kapni a magamét.

Pedig a teljesítmény elismerése miatt nem kellene szégyenkeznie senkinek. Sőt! Inkább kellene büszkének lenni arra, hogy valaki a legjobb tudása szerint képes támogatni a teljesítményt, urambocsá’ hozzá tud adni valamit a saját tehetségével és szorgalmával.

Lehet nyáladzva gúnyolódni, pökhendi módon nevetni, gőgösen okoskodni, nagy mellénnyel megmondani a tutit és teli szájjal kiröhögni azt, aki tiszteli a teljesítményt és tiszteli azt az embert, aki a teljesítményt eléri, de az elvégzett munka hosszú távon magyarázatra sosem szorul.

Ám sokszor mégis magyarázkodnunk kell – ilyen korban élünk. Általában véve az emberi kvalitások értékelése a háttérbe szorult. Trendi kritikusnak lenni. Az tűnik okosnak, aki gőgösen mindent és mindenkit lefitymál. Aki tudálékosan elmondja, hogy mi és miért rossz vagy nem elég jó. Mintha a szkeptikus alapállás emelne ki bárkit is a tömegből. Pedig a dogmatikus szkepticizmus a leginkább lélekromboló, ugyanakkor végtelenül ostoba alapállás.

A tisztelet hiánya divatos individualista álláspont, amin sajnos az sem változtat, hogy egy közösségnek mindig is voltak és ma is vannak valamiben kiemelkedő szereplői. A tisztelet ma védelemre szorul, sajnos sokszor magyarázatra is.
A mennyiségi és a haszonelvű fogyasztói szemléletben nem okoz nagy problémát az intellektuális igénytelenség vagy a szellemi restség. Sőt! Mivel korunk az instant történetek és az instant főszereplők kora is egyben, így annál kényelmesebb nincs is a politikai elitek számára, mint felszínes trendeket követni olyan „idejétmúlt” emberi kvalitásokon gondolkodás helyett, mint a tehetség, a szorgalom vagy az alázat tisztelete.

Háború dúl Ukrajnában, válság van a határon, már két hét sincs hátra a választásokig, Orbán Viktor mégis ott van a gáton, tudja mit kell tenni, nem keni el a felelősséget, nem bújik más mögé. Lehet kritizálni, de azt nem lehet állítani, hogy mások mögé bújva, „biztonsági játékot” játszva kerülné a pozíciójából eredő felelősséget.

Nem ez az első válsághelyzet, amikor cselekvő kormányra, határozott miniszterelnökre és politikai tapasztalatra van szüksége az országnak. Olyan ember kell most (is) a gátra, akinek van elég ereje, lélekjelenléte, tekintélye, tudja mit akar, és a felelősséget is vállalja. Nem bújik el a feladat elől.

Miért ne lenne politikusi erény ilyenkor az erő?

(A szerző a XXI. Század Intézet kutatója)