Hosszú távra

Trianon, majd újra Párizs után a minél több értékétől megfosztott – és kifosztott – maradék-Magyarországot újjáépíteni lehetetlen feladatnak tűnt. Ám újra és újra belefogtunk. Ahogy új egyetemi városok keletkeztek, úgy kellett a semmibe vivő utakat és vasutakat, a környezetükről leszakadó településeket megmenteni. Ahogy erdeinket elvették, úgy fogtunk neki az erdősítésnek. A torzóból működőképes egységet készíteni azonban sziszifuszi feladat, s lassítja még az első sokk okozta természetes reflex is: visszaszerzéssel helyrehozni a működési zavarokat.

A megismételt Trianon után azonban az adott terepen kellett berendezkednünk úgy, hogy ismét megerősödvén magunkra találjunk. A folyamatot egy több mint nemzedéknyi késlekedés terhelte, hiszen a szovjet hatalom kesztyűbábjaként működő pártállam inkább félt a maradék magyarságtól, mintsem tett volna érte valamit. Persze a helyi közösségekben már a magyartalanság évtizedei-ben is felütötte fejét az eszmélés, csak utalok itt a csángók iránti érdeklődés ébredésére, az elszakított magyarsággal épülő civil kapcsolatokra és az elsöprő mozgalommá váló táncház kultúrájára.

A nagy politikai változások előestéjén pedig Lezsák Sándor választott otthona, Lakitelek elkezdett az ország szíveként dobogni. Itt emelte fel fejét 1985. október 23-án, ’56 szellemében a határon inneni és túli magyarság az Antológia-est kapcsán; itt verték fel a népi erők a Sátort ’87-ben, hogy megtörténjék az első nyilvános vita A magyarság esélyeiről, s 1988-ban itt született meg az MDF mint politikai párt.

A szabad szemmel alig látható Lakitelek hogy kapott ekkora szerepet? Az csak fizikai ok, hogy a nagy országdaraboláskor Budapest is a meghagyott országcsonk szélére került, míg az ország belsejében hallgatott a hiány. Fontosabb, hogy a „fő” város erőközpontként is a külső erők járszalagján rángott.

Lakiteleken pedig kialakult az öneszmélés tábora, a Népfőiskola. Utóbb pedig itt települt meg a Nemzeti Művelődési Intézet. Az önépítkezés során a sok megvalósult elképzelés mára olyan kiemelt hellyé tette, amilyenről az észak-amerikai indiánok elszánt magyar képviselője, Fehér Szarvas álmodott. Ő „a vörös faj(ta) abroncsát” képzelte el, ahol az indián népek minden tudását begyűjtve adják át a képzésre vágyó ifjaknak. Valami ilyesmi született Lakiteleken a világ magyarsága számára.

Az MDF ugyan „átvitte a szerelmet a túlsó partra”, de ebbe bele is pusztult. Szellemiségének utóda a Nemzeti Fórum Egyesület lett. Ez a közösség vállalta a háttérmunkát a nemzeti erőtér fenntartásához, mint ahogy a Lakitelek Alapítványban folyó munka folyamatosan biztosítja a nemzeti értelmiség stafétaláncát.

Fejér megyei csapatunk kivette a részét ebből a munkából. Nagy Sándor hosszú időn át főszervezőként, Paál Huba a felügyelőbizottság elnökeként, én pedig az egyesület választott alelnökeként. S most, február 19-én épp azért került sor rendkívüli országos gyűlésre, mert hosszú betegsége után távozott közülünk Huba, s az egyesület új tagot kellett válasszon a bizottságba.

Ez alkalommal a hely szelleméhez illő beszédet mondott nemzeti fórumos képviselőnk, V. Németh Zsolt, egyben az Agrárminiszté­rium kiemelkedő nemzeti értékek felügyeletéért felelős miniszteri biztosa A magyar életmód védelmében címmel. Gondolataiból kiemelni kívánom, hogy a Nyugat-Európában tapasztalható folyamatokkal szemben hangsúlyozta, hogy közösségünknek igenis „törekednie kell arra, hogy a tradicionális életmódmintákat közös európai örökségünkből felmutatva elismerje, felkínálja. És erre az EU képtelen; az egyre liberálisabbá váló döntéshozóktól ma már ezt nem várhatjuk el. Azt viszont elvárjuk, hogy a közép-európai tagállamokban még meglévő életformát ne vitassa el tőlünk, ne erőltessék ránk az idők próbáját ki nem állott, sehol nem igazolt újat”.

Felhívta a figyelmünket arra, hogy a hagyományhoz való ragaszkodás erősödik. Így például tizenöt-húsz éve megjelentek a települések főterein az adventi koszorúk. Természetes szokás a téli időszakban disznót vágni, telet űzni, farsangi mulatságokba járni. Hagyomány a vasi rönkhúzás, a szeremlei pünkösdi ladikázás, a bozzai battaliázó pásztorjáték, a szili búcsú. Népszokásaink egy része beivódott a városi foklórba, ilyen a húsvéti locsolkodás.

Ugyanakkor a hungarikumok előállításához kötődő tevékenységekben, a falusi szőlőhegyek, gyümölcsösök művelésében, a saját ital előállításában s a kapcsolódó szokásokban értékes és megőrzendő életformát fedezhetünk fel. A hungarikumpályázat részeként mutatkozhatnak be a ruhakészítők férfi-, női- és gyermekkollekcióikkal, amelyeket a mai élethez illeszkedő népi motívumok, formavilág vagy anyaghasználat jellemez. Láthatjuk, hogy egyre többen viselnek ilyet. Megemlítendő a Csoóri Sándor-program; ez a népzenei és néptánc­csoportok, kézművesek számára kiírt pályázataival szemléletmódot, kultúrát támogat. A néptánc pedig nőiesebb nőt és férfiasabb férfit formál.

Egészében elmondható, hogy a népfőiskolai mozgalom összefogja a közös hagyományt megélő erőket, és elősegíti a közös tudás, az együttélés értékeinek átadását. A kormányzat több intézkedése pedig megerősíti közösségünk mielőbbi magára találását.

Az utódokra vágyó pisztrángok a fősodorral (mainstream) szemben úsznak…

(A szerző volt külügyi államtitkár, a Nemzeti Fórum alelnöke)