Bevallom, már a koronavírus-járvány kitörésekor, a világméretű zárlatok idején is azt hittem, az élet normális menetét megakasztó veszélyhelyzet csak változtat valamit a magyar politika és nyilvánosság hervasztó rutinján, hogy alakulnak valamennyire a tíz éve felépített narratívák, csökken a szajkózásuk intenzitása.
Nem vagyok naiv, nem gondoltam, hogy eltűnnek hirtelen a frontvonalak, joviálisan meglapogatják majd egymás hátát az ellenfelek, de bíztam benne, a magyar társadalom iránti felelősség legalább az eszközválasztásban némi önmérsékletet hoz.
Tudható már, nem ez történt. Nem volt a védekezésnek olyan eleme, amelyet az egyesült ellenzék ne támadott volna, nem volt olyan jelenség, adat és sors, amit ne akart volna felhasználni a kormány ellen, legyen szó politikai döntésről, a túlterhelt egészségügy működésének megszervezéséről, eszköz- és/vagy vakcinabeszerzésről és a tömeges oltás lebonyolításáról.
Most úgy tűnik, a szomszédban múlt héten kitört, egyre szörnyűbb képekben elénk táruló háború sem jelent elég okot az eddigi gyakorlat átgondolására, a blődebbnél blődebb megnyilatkozások kordában tartására. Ahogy végigböngésztem az egyesült magyar baloldali ellenzék reakcióját Oroszország Ukrajna elleni támadására, azon tűnődtem, lehet, benéztem valamit, és nem is Vladimir Putyin rendelte el Ukrajna megtámadását, hanem Orbán Viktor. Márki-Zay Pétertől elkezdve Donáth Annán és Dovrev Klárán át egészen Gyurcsány Ferencig az ellenzéki politikusok igyekeztek egyenes összefüggést láttatni a magyar miniszterelnök politikája és az Ukrajnát ért agresszió között, noha ilyen nyilvánvalóan nincs és nem is volt.
Természetesen a prímet most is a bukott miniszterelnök, a baloldal főnöke vitte el, amikor kijelentette, agresszorral nem kell barátkozni.
Mindig zavarban vagyok ilyenkor, nem tudom eldönteni, egy-egy ilyen kijelentésekor csak a nagyközönséggel akarja elhitetni, vagy ő maga is elhiszi, netán annyira bízik a baloldali sajtó emlékezetvesztést gerjesztő erejében, hogy komolyan gondolja, már senki sem emlékszik rá, hogy az orosz–grúz háború idején éppen az ő legjobb barátja volt Putyin? Hogy végleg és visszaidézhetetlenül a múlt ködébe veszett a bájos kép, amelyen az általa és Klára asszony által közrefogott orosz elnök Totó kutyát ölelgeti az otthonukban? Persze a biztonság kedvéért van rá magyarázat: akkor Putyin demokrata volt, aztán gyökeresen megváltozott. Erre szokták mondani: hacsak úgy nem.
Nem változott semmit a Magyarországról folyó látszatkeltés forgatókönyve sem. Az a hír, hogy a magyar kormány, konkrétan Orbán Viktor lenne az utolsó gátja az Oroszországot a Swift-rendszerből kizáró szankciónak pont annyira volt igaz, mint annak idején az, hogy a veszélyhelyzet bevezetése felfüggesztette nálunk az Országgyűlés működését, de azért csak el tudott terjedni a nemzetközi sajtóban. S ugyan cáfolt a kormány, a külügyminiszter, egészen addig pörgött-forgott az éterben, amíg a hazánkkal és a Fidesszel barátinak nehezen mondható viszonyban lévő Manfred Weber el nem árulta, nem Magyarország a gát, hanem Németország.
A kiélezett helyzetek – pénzügyi-gazdasági krízis, járvány, háború etc. – sokat elárulnak egy politikusról, többet, mint a megszokott, nyugodt körülmények között zajló mindennapok. Egészen addig lehet beszélni, hitegetni, szóban hatalmassá nőni. De akkor hirtelen éles fényt kap minden szó, minden gesztus, láthatóvá válik a határ felelősség és handabanda, rátermettség és alkalmatlanság között.
(A szerző lapszerkesztő)
