Lóránt Károly

Vélemény és vita

Adósságaink

„Orbán úgy duplázta meg az államadósságot, hogy ne legyen baj belőle” – írja a Szabadeuropa.hu internetes újság Wiedermann Tamás jóvoltából, és rögtön be is mutat egy diagramot, amelyen 2010 óta az államadósság megkétszereződött

Ez tény, de miért nincs belőle baj? Mások azon csodálkoznak, hogy vannak országok, ahol az államadósság bőven száz százalék felett van, esetleg kétszáz felett is, még sincs baj, míg másoknál már hatvan alatt is baj van. Megint mások még mindig a hetvenes évek eladósodásának felelőseit keresik. Lehet-e itt egyáltalán tiszta vizet önteni a pohárba?

Valamikor sokat foglalkoztam és írtam is az államadósságról, bele is untam, de sajnos, úgy látszik, hogy ez egy örökzöld téma marad. Akkor vágjunk is bele. Először is a legtöbb zavar magából az államadósság fogalmának pongyola használatából következik, ugyanis nem mindegy, hogy kinek tartozunk, és hogy a saját valutánkban vagy külföldi valutában adósodtunk-e el.

Ezt a statisztika oly módon különbözteti meg, hogy van egyszer az államháztartás adóssága, másrészt Magyarország külfölddel szembeni bruttó adósságállománya, mely utóbbit „rezidensek adósságaként megtestesülő tartozások” néven anyakönyvezte a Magyar Nemzeti Bank. Az államháztartás adóssága magában foglalja a költségvetés, az önkormányzatok és a társadalombiztosítás adósságát, ezek együtt, esetleg kisebb részekkel még kiegészítve alkotják az államháztartás adósságát. Az államháztartás adóssága mind belföldiek, mind külföldiek felé fennállhat. Ezzel szemben Magyarország külfölddel szembeni bruttó adósságállománya az államháztartás, a magánszemélyek és a vállalatok külföld felé fennálló adóssága.

A kétféle adósságot úgy kell elképzelni, mint két egymást metsző kört, amelynek közös része az államháztartás külföld felé fennálló adóssága. Persze, hogy a dolog még bonyolultabb legyen, külföldiek is vehetnek forintban kibocsátott államkötvényt és belföldiek is devizában kibocsátott államkötvényt, ezért a statisztikák az államháztartás devizaadósságát adják meg. Az államháztartás adóssága úgy halmozódik fel, hogy a költségvetés (pontosabban államháztartás) többet költ, mint amennyi adóbevétele van, és a különbözetet államkötvények kibocsátása formájában fedezi, amire azután kamatot fizet. Ha az infláció alacsony (két-három százalék) és ugyanakkor van két-három százalékos gazdasági növekedés is, akkor háromszázalékos államháztartási hiány mellett az államháztartás adóssága a folyó áras GDP-hez képest nem fog növekedni.

Amikor a németekre, birodalomépítés céljával, rákényszerítették az euró bevezetését, a németek megnyugtatására olyan szigorú államháztartási kritériumokat vezettek be, amelyek elvben biztosították volna, hogy az euró ugyanolyan stabil (inflációmentes) valuta legyen, mint a német márka. Ezek voltak azok a sokat emlegetett maastrichti kritériumok, amelyek az államháztartás hiányát, illetve adósságát három, illetve hatvan százalékban határozták meg a GDP-hez képest. Aki túllépte a háromszázalékos hiányt, az ellen túlzottdeficit-eljárás indult, akinek meg az államháztartási adóssága több volt, mint hatvan százalék, azt arra kötelezték, hogy adósságot fokozatosan építse le az előírt szintre.

Míg az államháztartás adóssága a költségvetési (államháztartási) hiány nyomán halmozódik fel, az ország bruttó külföldi adóssága a fizetési mérleg hiánya következtében. A fizetési mérleg – leegyszerűsítve – három tényező egyenlege: a külkereskedelmi mérlegé (áruexport mínusz áruimport), a szolgáltatásoké (lényegében turizmus bevételei és kiadásai) és a jövedelemfizetéseké (a fizetett kamatok és osztalékok egyenlege). Ha a fizetési mérleg egyenlege negatív, azt külföldi pénzben való hitelfelvétellel kell pótolni, és ennek nyomán adósodik el egy ország a külföld felé.

Lehetőség a működő tőke bevonása is, de az is problematikus lehet, mert az egyszeri bevonást hosszas jövedelem-kivonás követheti. Az államháztartási hiánya és a fizetési mérleg hiánya között van egy olyan összefüggés, amely szerint a fizetési mérleg hiánya egyenlő az államháztartási mérleg hiányával plusz a megtakarítások mínusz a beruházások összege. Ebből az összefüggésből vezető közgazdászaink azt a következtetést vonják le, hogy ha romlik a fizetési mérleg, vagyis egyre nagyobb lesz a hiánya, akkor a megoldás az államháztartási kiadások (oktatásra, az egészségügyre, a nyugdíjakra vonatkozó kifizetések) lefaragása. Ezt csinálta Bokros a csomagjával és a Gyurcsány–Bajnai-kormány is a 2000-res évek eladósodása nyomán. Mind a két alkalommal bele is buktak, mondjuk szerencsére.

Az ágazati kapcsolatok mérlegével végzett számításokkal bizonyítani lehet, hogy az államháztartási kiadások lefaragása nagyon rossz hatásfokú módszere a fizetésimérleg-hiány csökkentésének. A jó módszer az export ösztönzése és az import visszafogása, ami történhet rövid távon a valuta leértékelésével, ami viszont jelentős inflá­ciót indíthat be, és hosszú távon úgy, hogy a gazdaságpolitika középpontjába a piacképes áruk exportjának ösztönzését és a gazdaságosan kiváltható import elősegítését állítjuk – általában, egy szuverén ország esetében.

Magyarország helyzete más, itt a fizetési mérleg egyenlegét túlnyomó részben az itt lévő külföldi vállalatok határozzák meg, így a fizetési mérleg egyensúlyban tartására a magyar kormánynak többnyire csak unortodox eszközök állnak rendelkezésére. Ilyen unortodox eszköz lehet a külföldiek jövedelmének megadóztatása, a jövedelem kivitelének korlátozása, vagy valamilyen informális módon az érdekeltek meggyőzése, hogy nekik sem érdekük, ha az ország eladósodik.

De most kanyarodjunk vissza a bevezető kérdéshez, miért nem baj, hogy az államháztartás adóssága folyó áron megduplázódott. Azért, mert közben a GDP is növekedett, és az államháztartás adóssága jelentős részben a belföld felé áll fenn, tehát kicsi annak a veszélye, hogy külföldről spekulatív támadás indul a forint ellen, ezt jelzi a Fitch adósságminősítő legutóbbi értékelése is.

Persze az igaz, hogy az utóbbi évek főleg a covidjárványra visszavezethető gazdasági zavarai miatt az államháztartás GDP-hez viszonyított adóssága 65 százalékról 78 százalékra növekedett, de még így is tíz százalékponttal az uniós átlag alatt van (mindenhol növekedett az államháztartás adóssága). Nincs okunk tehát sem szégyenkezni, sem pedig félni, és arra sincs okunk, hogy most sietve igyekezzünk leépíteni az államháztartás GDP-hez viszonyított adósságát.

Más a helyzet a fizetési mérleggel, ami a 2020-ra a korább öt-hat milliárdos plusztól kétmilliárdos mínuszra csökkent, és 2021 eddig publikált adatai is a romló tendencia folytatódását mutatják. Itt szól a vészcsengő, a gazdaságpolitika középpontjába minden rendelkezésre álló eszközzel a fizetési mérleg javítását kell helyeznünk.

Ezt nem először mondom. Ez volt a véleményem 1974-ben is, amikor az olajárrobbanás nyomán elszenvedett húszszázalékos cserearányromlás miatt a fizetési mérlegben hatszázmillió dolláros hiány alakult ki, ami az akkori viszonyok között óriásinak számított. A tervhivatalban elkezdődött a vita hogy „kak gyela” (mi a teendő – Lenin).

Én némi számítgatás után arra a következtetésre jutottam, hogy nem szabad felvenni a hiteleket és a gazdasági növekedés tervezett öt-hat százalékos ütemét vissza kell venni három-négy százalékra, úgy, hogy közben erősítsük az exportot és csökkentsük az importot, és így teremtsünk egyensúlyt a külkereskedelemben. Minden lehetséges párt- és nem párt összejövetelen felvetettem – ott voltak a tervhivatal vezetői –, de a válasz a néma csend volt, sem azt nem mondta senki, hogy nincs igazam, sem azt, hogy igazam van.

Ma az akkori eladósodást Fekete János nyakába varrják, de neki csak a végrehajtó szerepe jutott, nem rajta múlott, hanem a mi derék, már akkor is neoliberális közgazdászaink teremtettek olyan hangulatot, hogy az eladósodás tulajdonképpen nem jelent problémát, a politikai vezetés pedig félt a korábbi dinamikus gazdasági növekedés megtörésétől. Magas szinten egyedül a Nemzeti Bank akkori elnöke, László Andor emelte fel a szavát hitelfelvétel ellen, de azonnal nyugdíjazták, Fekete pedig felvette a hiteleket. Minderről a Politikai Bizottság döntött, amelyben egyedül Nyers Rezsőnek volt közgazdasági végzettsége.

Utána következett a kamatárrobbanás, és hiába hozták meg azokat az intézkedéseket 1978-ban, amelyeket én négy évvel korábban javasoltam, az ország már benne volt az adósságcsapdában, és hiába lett pozitív a kereskedelmi mérlegünk, az adósság tovább halmozódott. 1989. december 31-én a nettó külföldi adósságunk 14,8 milliárd dollár volt, ebből mindössze 1,2 milliárd dollár volt a nettó forrásbevonás (amit valóban felhasználtunk) a többi mind felhalmozódott kamat- és árfolyamveszteség. A mai napig nem hevertük ki teljesen. Ezért nem szabad a külföldnek eladósodni.

Visszatérve a kiinduló kérdésre, az nem probléma, hogy az államháztartás adóssága 78 százalék a GDP-hez képest, de az probléma, hogy a fizetési mérleg romlik. Jó lesz odafigyelni. 

(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum Tanácsadója)  

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Vágó hazudik

ĀFricska. Józan ésszel nehéz felfogni, miképpen tud valaki ennyi csúsztatást összehordani

Őry Mariann

Őry Mariann

Jön az ítélet

ĀFontos hét lesz a mostani. Az Európai Unió Bírósága ugyanis a tervek szerint holnap jelenti be, miként dönt az úgynevezett jogállamisági feltételrendszerről szóló rendeletről