Lóránt Károly

Vélemény és vita

Akar-e Moszkva háborút?

A mostani helyzettel az aktuális hidegháborús hullám valószínűleg elérte csúcspontját. Az amerikaiak nyilvánvalóvá tették, hogy az unipoláris játék eddig terjedt, harcolni már nem fognak Ukrajnáért

Megmondja minden árnyas út,
kérdezd a nyírfát és fenyőt,
a csönddel áldott, tág mezőt,
a katonát, ki ott pihen
a nyírfa alján névtelen,
s az ő fiát hívd, mint tanút:
akar-e Moszkva háborút.

Jevgenyij Jevtusenko 1961-ben írta ezt a versét (Garai Gábor fordítása, jobb, mint az eredeti), amikor éppen a tetőfoka felé igyekezett a hidegháború. Egy évvel korábban lőtték le az oroszok azt az U2-es kémrepülőgépet, amelyről az amerikaiak azt állították, hogy nem létezik, de az oroszok bemutatták a roncsokat és a gép vezetőjét Francis Gary Powerst, aki eléggé elítélhető módon nem nyelte le az ilyen eshetőségre szánt méregtablettát. Egy évre rá jött a kubai válság, amikor izgatottan számoltuk a napokat, hogy az atomrakétákat szállító orosz hajók mikor érik el a Kuba köré vont amerikai blokádot. Persze a válság nem a Kubába telepített rakétákkal kezdődött, hanem azzal, hogy Amerika az orosz határok közelébe, Törökországba telepített atomrakétákat.

A NATO-főtitkár 2022. január 26-án tartott egy sajtótájékoztatót, amelyen felszólította Oroszországot, hogy az ukrán határok közelébe telepített százezer katonát vonja vissza, és kezdjen tárgyalásokat a NATO-val. De ez a konfliktus sem az orosz csapatok ukrán határokhoz telepítésével kezdődött. Mélységes mély a múltnak kútja, honnan kezdjük? Talán kezdjük azzal, hogy amikor annak idején Mihail Gorbacsov beleegyezett Németország egyesítésébe és NATO-tagságába, tette ezt azzal a feltétellel, amint az akkori amerikai külügyminiszter James Baker megfogalmazta, hogy a NATO egy centiméterrel sem tolja ki érdekszféráját kelet felé.

A Clinton-adminisztráció azonban gyorsan és könnyedén túltette magát elődje, az idősebb Bush ígéretein,és a NATO megkezdte nyomulását kelet felé. Egy évtizeden belül az összes közép-európai ország NATO-tag lett, 2004-ben pedig Észtország, Lettország és Litvánia csatlakozásával a NATO már a volt Szovjetunió területét is elérte. A hatalmi vetélkedés áttevődött Ukrajnára, s mindez a „narancsos forradalmakban” teljesedett ki.

Emögött az angol The Guardian szerint az amerikai külügyminisztérium, az USAID,  a Nemzeti Demokrata Intézet, a nemzetközi Republikánus Intézet, a Bilderberg-csoport, a Freedom House és Soros György Nyílt Társadalom Intézete állt. Victoria Nuland, a volt és jelenlegi amerikai külügyminiszter munkatársa egy 2013 decemberében elmondott beszéde szerint Ukrajna 1991-ben történt függetlenné válása óta az Egyesült Államok ötmilliárd dollárt fektetett be abba, hogy Ukrajnában „demokratikus” (vagyis nyugat-barát) intézmények jöhessenek létre.

Érdemes megemlíteni, hogy nem sokkal a 2014. februári puccs után Henry Kissinger, aki kulcsszerepet játszott a „détente” (enyhülés) folyamatban, vagyis a Szovjetunióval való hidegháború befejezésében, Kína elismerésében és a vietnami háború befejezésében, a Washington Post március 5-i számában figyelmezteti a Nyugatot, hogy Ukrajna Oroszország számára nem egyszerűen egy másik ország, hanem az orosz történelem szerves része. Kissinger állást foglal amellett, hogy Ukrajna nem lehet NATO-ország, és hogy Oroszország Fekete-tengeri Flottával kapcsolatos érdekeit – vagyis a szevasztopoli
hadikikötő használatát – egyértelműen el kell ismerni.

Tekintettel a most kialakult helyzetre, talán érdemes az idézett cikk bevezető sorait szó szerint idézni: „Az Ukrajnáról szóló nyilvános vita a konfrontációról szól. De vajon tudjuk-e, hogy hová megyünk? Életem során négy olyan háborút láttam, amelyet nagy lelkesedéssel és a közvélemény támogatásával kezdtünk el, és amelyek közül egyiket sem tudtuk, hogyan fejezzük be, és amelyek közül háromból egyoldalúan kivonultunk. A politika próbája az, hogy hogyan ér véget, nem pedig az, hogy hogyan kezdődik.

Az ukrán kérdést túl gyakran úgy állítják be, mint egy leszámolást: Ukrajna a Kelethez vagy a Nyugathoz csatlakozik. De ha Ukrajna fenn akar maradni és gyarapodni akar, akkor nem lehet egyik oldal előőrse a másik ellen – hídként kell működnie közöttük.”

Ehhez nincs mit hozzátenni.

A veterán politikus, aki többször kiállt a NATO keleti kiterjesztése ellen, valóban egy olyan megoldást ajánlott, ami biztosíthatta volna a tartós békét, de ebben „Amerika” nem volt érdekelt. De kérdés, hogy ki is az az Amerika, Donald Trump Amerikája vagy Viktoria Nuland Amerikája? Lehet, hogy évtizedekkel ezelőtt, még Nixon és Kissinger idejében egy amerikai elnök maga határozhatta meg a fő külpolitikai prioritásokat, kérdés azonban, hogy ez ma is így van-e? A válasz az, hogy kevéssé valószínű. Már Clinton esetében is az volt a helyzet, hogy ő maga vonakodott a NATO kiterjesztésének kérdésében, mégis rávették. Kik? Egy nagyobb tanulmányt igényelne annak az 1990 és 1996 közötti helyzetnek az elemzése, amelyben eldőlt a NATO keleti terjeszkedése.

Hogy mi volt ebben a szerepe a Pentagon hangadóinak, a Külkapcsolatok Tanácsának, a CIA-nak és általában az Amerikát és Európát uraló médiabirodalmaknak, nehéz és sok időt igénylő vállalkozás lenne feltárni. Néhány nevet azonban a jelen terjedelemben is lehet említeni. Így Charles Krauthammerét, aki 1990-ben, érzékelve a Szovjetunió végelgyengülését, megfogalmazta az Amerika vezette egypólusú világrend elveit, többek között azt, hogy Amerikának erős akarattal kell vezetnie az egypólusú világot, lefektetve annak szabályait és felkészülve azok érvényesítésére. Krauthammer vezető amerikai lapok kommentátora, vezető politikusok beszédírója volt.

Egy másik meghatározó személyiség Zbigniew Brzezinski, Jimmy Carter nemzetbiztonsági főtanácsadója, aki erőteljesen támogatta a NATO keleti irányú terjeszkedését, mint ahogy az a Foreign Affairsben 1995-ben írott cikkéből kiderül (A Plan for Europe: How to Expand NATO – Egy terv Euró­pa számára: hogyan bővítsük a NATO-t). Természetesen itt nem arról van szó, hogy egy-egy kommentátor befolyásolta volna a politikát, hanem arról, hogy ők rendszerezték és foglalták írásba azokat az eszméket, amelyek uralkodók voltak a Külkapcsolatok Tanácsában vagy a vezető lapok tulajdonosainál. A Külkapcsolatok Tanácsának kiadványában a Foreign Affairsben megjelenő cikkek ma is a feszültség élezését szolgálják.

Persze voltak ellenzők is. E szempontból érdekes összehasonlítani egy, a konzervatív CATO Institut által publikált, 1996-ból származó írást egy ugyancsak tőlük származó, 2022. január 24-i írással, tehát a kettő között csaknem három évtized telt el. Az első írója (Stanley Kober) azt mondja, hogy a NATO keleti bővítése egy különösen ostoba lépés lenne, mert Moszkvában felerősítené azokat a politikai erőket, amelyek biztonsági okokból vissza akarják állítani a Szovjetuniót. A mostani cikk írója (Justin Logan) pedig arra figyelmeztet, hogy ha egyszer az oroszok legfőbb követelése az, hogy Ukrajna ne legyen NATO-tag, és a NATO sem nem akarja felvenni Ukrajnát, sem harcolni nem akar érte, akkor miért nem lehet azt mondani, hogy Ukrajna nem lesz NATO-tag? És különben is, mi köze az átlag amerikainak ahhoz, hogy mi történik Ukrajnában, nő ezáltal a biztonsága?

E kétféle megközelítésből jól látszik az amerikai érdekeket képviselő konzervatívok és a globális hatalom letéteményeseinek az ellentéte az amerikai politikában.

A mostani helyzettel az aktuális hidegháborús hullám valószínűleg elérte csúcspontját. Az amerikaiak nyilvánvalóvá tették, hogy az unipoláris játék eddig terjedt, harcolni már nem fognak Ukrajnáért. Ukrajna számára is világossá vált, hogy háború esetén segítségre nem számíthatnak. Moszkva nem akar háborút, és az Kijevnek sem érdeke. A NATO viszont elérte célját, amit Lord Hastings Lionel Ismay, a NATO első főtitkára így fogalmazott meg: az amerikaiakat bent, az oroszokat kint, a németeket pedig lent tartani. A szorosabb német–orosz együttműködés egy időre megint lekerült a napirendről.

(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)  

Kapcsolódó írásaink

Vitéz Ferenc

Vitéz Ferenc

Zaj

ĀElőször csak átmenetinek gondolta a zajt. Kevés vizet ivott, éhes is volt, kialvatlan, mert többször begörcsölt éjjel a vádlija. Egész nap rossz volt a kedve, és J. Károly ilyenkor nem kívánta a rendes ételt, csak a csokoládét

G. Fehér Péter

G. Fehér Péter

A valóság odaát van

ĀAmit Ukrajnával kapcsolatban ma látunk, az inkább hasonlít egy reality show-hoz, mint a valósághoz