Kalász Márton búcsúztatása

S valóban, oly nehéz megtalálni a helyes arányt, hiszen a gyász, a fájdalom, a szeretet, valamint az emlékezés joga és kötelessége mégiscsak a miénk: az itt maradottaké, az élőké.

„Minden halál vád az élők ellen, akik még bírják az életet” – vallotta Illyés Gyula. S én most itt állok, szemben egy olyan váddal, amit amilyen könnyű felfogni, olyan nehéz elfogadni. Életem, irodalmi és közéleti pályám egyik legfontosabb támaszának halálát a feneketlen mélységgel vagy a világűr végtelen sötétségével való félelmetes találkozáshoz tudom hasonlítani. Utoljára édesapám halálakor éreztem ezt, ahogyan akkor, most is tele vagyok lelkiismeret-furdalással: mi mindent mulasztottam el, mi mindent halasztottam el vele kapcsolatban, s mily sok dologgal maradtam már örökre adósa.

Első találkozásunkkor barátság szövődött közöttünk. Emlékszem, huszonhat éve milyen izgatottan vártam a székesfehérvári könyvheti programot, ahol a Vörösmarty Könyvtár olvasótermében közös könyvbemutatónk volt. Kalász Márton, ízlelgettem a nevét annak, akinek gimnazista korom óta rendszeresen olvastam a költeményeit, arca, sok más pályatársáéval együtt a retinámba égett, annyit forgattam a fehérvári antikváriumban összevásárolt Szép versek-antológiákat.

Határozott kép élt bennem róla, olyan volt ez, mint amikor elképzeli az ember regényhősének karakterét, akit még nem vitt filmvászonra valamely híres rendező, vizuális interpretációjával leszűkítve az olvasói fantázia világát. Aztán a találkozás, a bemutatkozás, a szelíd mosoly teljesen felülírt mindent: nem a nagy ember, nem a költőikon szorította meg a kezdő ifjú izzadó tenyerét, hanem maga a megtestesült jóság és szeretet.

Az első találkozásunk óta sok ezer embert ismertem meg személyesen. Sok százzal dolgoztam együtt: szerzőkkel, szerkesztőkkel, művészekkel, politikusokkal, gazdasági szereplőkkel keresztezték egymást útjaink. Konfliktusból, vitából, perből is kijutott bőven. Egyet nyugodt lelkiismerettel állíthatok: sok nagyszerű embert ismertem meg, kiváló művészeket, vezetőket, államférfia­kat, de soha életemben nem találkoztam még olyan ártatlan, tiszta emberrel, olyan megfellebbezhetetlenül jó szándékú személyiséggel, mint amilyen Marci volt.

Már csak a létezése, a mosolya, az, ahogyan észrevétlen csöndességével is képes volt betölteni a teret, lelkiismeretem folyamatos vizsgálatára késztetett. Nem kérdezett, nem vádolt, amikor nem mondott semmit sem, akkor is a puszta jelenlététől érezte az ember, hogyha valamit nem jól csinált. Neki nem lehetett hazudni, vele nem lehetett alakoskodni, egyszerűen olyan volt a közelsége, mintha valami evilágin túli érintette volna meg az ember szívét. S amikor már nem dolgoztam vele, nem lehettem folyamatosan a közelében, nem nézhettem a szemébe, észrevétlenül lettem gyengébb, és jellemhibáim mind gyakrabban törtek a felszínre, s nem volt, aki cselekvés, felszólítás nélkül, egy elnéző, de végtelenül meleg mosollyal a változtatásra bírt volna.

Eléggé öntörvényű ember vagyok, aki a sokszor túl határozott elképzelései miatt konyhakést ragad szike helyett. Ezért hűségemet, kitartásomat és elhivatottságomat az általam remélt elismerés helyett gyakran kétkedés és bizalmatlanság övezte feletteseim részéről. Ez alól egy igazi kivétel volt: soha nem volt olyan jó főnököm, mint amilyen Marci volt. A gyötrelmes küzdelmek, a kicsinyes politikai támadások, a méltatlan körülmények ellenére az elnök és a titkár jó zsaru–rossz zsaru kettőse, az Írószövetségben eltöltött közös éveink életem egyik legszebb és legtöbb tanulságot, vezetői tapasztalatot eredményező időszaka volt.

Annyi bizalmat, megértést, jó szándékot, döntési szabadságot, sőt autonómiát sem előtte, sem azóta nem kaptam felettestől, mint amennyit ő adott. Ugyanakkor sosem bújt el a felelősség elől, a konfliktusokat elviselte, a gyalázatot keresztény méltósággal állta. Mióta őt ismerem, azóta tudom, milyen is az, aki valóban alázatos. Hogy hol van az egyértelmű különbség az alázat és a megalkuvás között. Hogy a hallgatása nem a gyávaság jele volt, hanem a bölcsességé. Annak a felismerése, hogy a folyamatos harc nem old meg semmit sem. S részéről ez nem módszer volt, hanem személyiségének lényege.

Mindennek a legdöbbenetesebb példáját akkor láttam, mikor Düsseldorfban együtt ebédeltünk a később Nobel-díjjal kitüntetett Herta Müllerrel. Marci régóta ismerte a bánsági születésű sváb származású német írónőt, s láthatólag emiatt őt is meglepte Herta Müller kendőzetlen elfogultsága, agresszív támadása, amikor az Írószövetségből 2004-ben kilépett írók interpretációja mentén kérte számon Marcin azt, ami valójában nem Müller ügye és dolga volt. Én biztosan asztalra csaptam volna, kikérve magamnak a hangnemet. Marci lefegyverző szelídségével egyszerre semmisítette meg a vádakat és mutatott példát nekem, mintha belelátott volna az igazságtalanságot nehezen viselő lelkem háborgó mélységeibe.

Emlékek sorát idézhetném fel. A baráti születésnapi ünneplést a lakásukban, ahol felesége, Filippinyi Éva gondossága polgári világot varázsolt a panel szürkesége helyére. Az agárdi vacsorákat, ahol a gyerekeimet nézve a Berlinben élő unokájáról áradozott sóvárgó szeretettel. A csodás svédországi utazásunkat, ahol feleségeinkkel négyesben jártuk a várost, majd némán kémleltük a ködös kikötő magányos hajóit. A sok éjszakai rádióműsorunkat Évával; Marci hajnali háromkor mindig személyesen jött érte a Pagodába. Vagy éppen felesége temetését, ahol azt hittem, Marci a maga szívét is eltemeti Éváéval, de azt az erőt és tartást, amit ott megtapasztaltam, örökké a szívembe zártam.

„Az ember nem arra születik, hogy kimustrált alkatrészként eltűnjön a történelemben, hanem hogy megértse sorsát, szembenézzen halandóságával, és […] hogy megmentse a lelkét” – vallotta Pilinszky János. Kalász Márton megértette a sorsát, bátran szembenézett halandóságával, és meg-mentette a lelkét. A saját lelkét és még sok emberét.

Költői nagyságát ma is és évek múltán is okkal fogják emlegetni, életműve elemzések tárgya, s talán a tananyag része lesz. Az írótól nem veszek búcsút, itt marad közöttünk soraival, mondataival. Én a baráttól, a személyiségemet formáló tanítótól, a példát adó vezetőtől köszönök el, s mást már nem tudok mondani, csak hogy köszönöm. Mindent köszönök.

Elhangzott Kalász Márton Kossuth-díjas költő temetésén 2022. január 24-én a Farkasréti temetőben.

(A szerző író, költő, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója)