Istenigazából nehéz helyzetben lenne, azt hiszem, aki azt kapná feladatul, hogy mondjon el emlékezetből öt egymással valamiféle koherenciát mutató mondatot abból az összevisszaságból, amit az egyesült magyar baloldali ellenzék vezetői a mögöttünk maradt néhány hónapban előadtak, és amiből következtetni lehetne arra, mi történne az országban, ha április elején megnyernék a választást.
Nyilván mindenki emlékszik, de nem árt párat felidézni. Visszaállítanák úgymond a jogállamot, miközben monstre pert és három napon belüli letartóztatásokat helyeztek kilátásba, meg azt, hogy eltiltják hivatásuk gyakorlásától azokat az újságírókat, akik nem az ő szájuk íze szerint végzik a munkájukat, továbbá földönfutóvá tesznek mindenkit, akit a jelenlegi kormányzat nevezett ki különböző közhatalmi vagy kulturális posztokra.
Az emberi méltóság emlegetése láthatóan simán összefér szerintük azzal, hogy olyan helyzetet kell teremteni, amiben emberek feljelentőkké és besúgókká válnak. Úgy hozzák majd el a társadalmi megbékélést, hogy tudatlannak, ostobának, „sötétben tartott gombáknak” nevezik a nem mellettük álló szavazókat, ahogy a sajtó- és a véleményszabadság iránti tisztelet legplasztikusabb kifejezési formája, ugye, ha egy tüntetésen a szónok autodafé jelleggel mutatja fel az egybegyűlteknek a kormánypárti médium eseményről tudósító munkatársait. És a többi, és a többi, a sor folytatható lenne.
Olykor felvetődik az emberben, egyszer biztosan megritkul a blődségek sora, ha másért nem, hát azért, mert alkalmaztak már néhány – nyilván szigorúan független – újságírót kommunikációs szakembernek, s azok célorientáltan, költség-haszon alapon csak-csak kordában tartják a nekilódult politikusok beszélőkéjét. De aztán újra vasárnap lesz, újra bejelentkezik Márki-Zay Péter, újra mond valami orbitálisat. Vagy a rezsicsökkentésről, amely szerinte hülyeség és káros, hogy aztán az ellenzék kihelyezett plakátjairól azt lehessen olvasni, hogy mégis marad, vagy a kínai vakcinával elkövetett rablógyilkosságokról, noha annak vészhelyzeti alkalmazását a WHO engedélyezte.
Ha szerencsénk van, megússzuk Hadházy Ákos-poszt nélkül, ha nem, akkor szembesülhetünk az időközben mindenütt hatásosnak elismert orosz oltóanyaggal szemben vívott háborújával, és bánhatja szegény, csöppet világhírű Szakcsi Lakatos Béla, mert gond nélkül talpnyalónak minősíti a fontos és méltán elismert életművel rendelkező képviselő. S ilyenkor az ember feladja, tudomásul veszi, tizenkét év alatt ezt bírta kitermelni magából a magyar ellenzék.
A mögöttünk maradt hét a szokásosnál súlyosabbra sikerült. Megosztotta a hatalommal kapcsolatos gondolatait a közzel a magyar politika Fred Astaire, maga Gyurcsány Ferenc is, ekképp: „Valójában nem megoldás van, hanem ellenszer. Én hajlok arra, hogy elfogadjam: az emberek többsége gyarló.
Kisebb, nagyobb hibával él. Én is, mi is. Ezért kell a hatalmat ellenőrizni, számon kérni, mert személyes garancia nincs, csak intézményes garancia lehet. Ezt jogállamnak hívják.” S akkor felhorgad a kérdés: ugyan miben gátolta meg őt és kormányát az a jogállam, ami a nagy baloldali elbeszélés szerint akkor még létezett? A választók megtévesztésében, a hazugságban, a költségvetés meghamisításában, az azonosító nélküli rendőrök tüntetők ellen vezénylésében? Tényleg, miben?
Ha hozzávesszük még Karácsony Gergely közlését, miszerint a barbár erőszak eredménye az átadott Magyar Zene Háza, mondható lenne, teteje nincs, összevissza beszéd ez. Bábel tornya. De ott a gőg büntetése volt a szavak összezavarása, itt viszont elfedni hivatottak valamit: a hatalom akarását és az elképzelésnélküliséget.
(A szerző lapszerkesztő)
