Ez az alapállás jelenleg kisebbségben van az unióban, így fenntartásához – azaz a szuverenista álláspont megvédéséhez – több kérdésre is érvényes választ kell adnunk. Sőt a szuverenitás védelme nem más, mint a globális problémákra adott sikeres nemzetállami megoldások kidolgozása és véghezvitele. Ha azonban 2022-ben a globalisták magyarországi lerakata, azaz az ellenzéki összefogás nyer, akkor már a kérdések sem tehetők fel többé.
Most, miután Gyurcsány Ferenc újra megnyitotta a menekültpolitikai vitát; miután az összes ellenzéki párt úgy nyilatkozott, hogy akkor is minden további nélkül bevezetné az eurót, ha ez nem állna érdekünkben; és miután deklarálták, hogy feltétel nélkül az uniós ügyészséghez csatlakoztatnák az országot, újra és újra át kell gondolnunk a ’22-es választások tétjét. Mert a hazai baloldal győzelme politikai és kulturális értelemben is utat nyitna a globalista törekvéseknek, Magyarország pedig hűségesküt tenne a birodalmi politikát képviselő erőknek.
A magyarfóbiás Martin Schulz néhány éve – még az Európai Parlament elnökeként – azt jósolta, hogy 2025-re létrejöhet az a szuperállam, amelynek a bizottság lehetne a kormánya. Habár úgy tűnik, hogy a szűkre szabott határidő nem tartható, a globalisták optimizmusa mégsem hagyott alább. És ennek az optimizmusnak ma már olyan „magyar hangja” van, amit szívesen segítenének kívülről.
Ma a legnagyobb veszélyt a szuverenista jobboldali kormányra nézve nem is az összeállt magyar ellenzék, hanem az azt támogató globalista erők beavatkozása jelenti, aminek – az egyre nagyobb tét miatt – komoly realitása van. Számolni kell vele. A föderalista politikusok újra és újra a gőg (hübrisz) bűnébe esnek akkor, mikor a kizárólagosság trónjáról osztják az észt, és olyan univerzális célokat fogalmaznak meg, amiket szerintük minden európai országban meg kell valósítani. Mintha a liberalizmus és az újbaloldal ideológiájának frigye nem csupán egy lenne a vitatkozó eszmék közül, hanem maga a „normális létezés”. Ezért is halálos veszély a törekvésük előtt meghajolni.
A szuperállam eszményét rendszerint hangoztató, naivan pislogó politikusok hamiskásan csengő érve az, miszerint az európai egyesült államok a kontinens népeinek megbékélését teremti meg valamiféle paradicsomi, de mégis sűrű köd födte jövőben. A föderációpárti politikus hisz abban, hogy az unió bürokratikus terjeszkedése egyenesen arányos a békével. Akár a marxizmus egyik nagy ígéretében, a homályosan felsejlő szép új világban, ahol béke honol. Ahol mindenki szabad és egyenlő. Ahol mindenki ugyanolyan – így megszűnik a nemzetek közti ellentét, és persze a háború is. De ehhez előbb le kell rombolni az ontológiai és morális értelemben is gonosz nemzetállamokat. És persze a múltat is végképp el kell törölni.
A logika viszont hibás, hisz a béke és a nemzet közötti összefüggés esetében összekeveri az okot az okozattal. Az Európai Unió a „kanti világszövetség” eszményével szemben mára egy érdekkijáró rendszer lett, felcicomázva az európaiság, a haladó szellemiség, a progresszivitás díszével és az örök béke hamis ígéretével.
Az európai együttműködés atyái aligha ilyen közös Európát álmodtak meg. Ők hittek a gazdasági együttműködésben és abban is, hogy mindez békét hoz a háború után újraéledő Európában, de egy percig sem hitték azt, hogy mindez számtalan abnormális célt fog majd szolgálni. Hogy mindez együtt jár majd a nemzeti közösség felszámolásával és a társadalom alapkövének, a hagyományos családmodellnek az elpusztításával. Azzal pedig kétségtelenül vitatkoztak volna, hogy a szuperállam létrehozásához legalizálni kellene a tömeges migráció minden formáját. Mert ne legyen kétségünk – az európai egyesült államok ma már nem a békét, hanem az efféle haladó mutatványokat és önlábon lövéseket szolgálná.
Mint ahogy azt sem támogatták volna, hogy végleg kiiktassuk a nemzeti összetartozás szellemiségét és az alig több mint egy évszázada működő, önvédelemre legalkalmasabb közösségeket, a nemzetállamokat. Amelyek sikeres működése olyan értékrendszert erősít meg és tart fenn (a szuperállam „értéksemlegességével” szemben), amelyek kötelességgé teszik a ránk örökített Európa megvédését.
Mert ez a testvéri összetartozásból eredő kapocs az egyetlen, mely ellenáll a modern kori népvándorlásnak, és meg akarja őrizni mindazt, amit Európa jelent. Mert kétség ne férjen hozzá, a „posztmodern szuperállam”, azaz az európai egyesült államok olyan nyitott, nemzeti összetartozás nélküli társadalmakat hozna létre kontinensszerte, melyek leépítenék az önvédelem minden formáját.
Nagy lesz a tét áprilisban: szuverenitás vagy halál. Vagy megmaradunk önálló nemzetnek, vagy a magyar nép el fog süllyedni az őt körülvevő globális „tengerbe”.
(A szerző a XXI. Század Intézet kutatója)
