Gázháború

Oroszországnak jelentős gázmezői vannak, az energiahordozót el akarja adni a Nyugat-Európának. Elsősorban Németországnak van szüksége a vezetéken érkező földgázra, ezért abban érdekelt, hogy az biztonságosan megérkezzen.

Mint az iskoláskönyvben a kétszer kettő, csakhogy a végeredmény ebben az esetben nem négy, hanem legfeljebb csak három, de az is lehet, hogy mínusz kettő. Hol csúszott hiba az elemi iskola első osztályos leckéjébe? Az elmúlt években két, egymással szembemenő irányzat volt megfigyelhető. Oroszország mindent elkövetett, hogy a gázt biztonságosan Nyugatra juttassa, míg az Európai Unió nagyjából ugyanilyen vehemenciával igyekezett ezt megakadályozni.

Az ellentmondás most éppen abból fakad, hogy Ukrajna, miután Moszkva két nyomvonalon is – Északi Áramlat–1 és –2, valamint a délről „befutó”, Magyarországra már elért Balkáni Áramlat – elkerülte az egykori szovjet tagköztársaságot, így az elesett a tranzitbevételektől, a Kremllel szemben megszűnt zsarolási potenciálja, vagyis hogy adott esetben el is zárhassa a nyugatra szállító gázvezetéket.

Logikus lett volna, hogy a történtek miatti kijevi hőbörgés okozta politikai feszültségben Brüsszel és Berlin az oroszok oldalára áll. Nem ez történt. Az egész ügyet ideológiai és geostratégiai alapon, többszörösen is visszájára fordították. Elhangzott, hogy az orosz gázbevételek erősíteni fogják Vlagyimir Putyin hatalmát, és orosz energiafüggőségbe hozzák a Nyugatot. Talán fel kellene ébredni Brüsszelben. Az EU szükségletének a 40 százalékát már most is Oroszország szállítja. Hogy fizetni is kell érte, hát igen, a Kreml ugyanis nem egy jótékonysági intézmény.

A nyugati panaszáradat másik dimenziója, hogy Moszkva a szerződésben foglaltakat meghaladóan nem szállít gázt a fejlett Nyugatnak. Miért tenne ilyet? A rendszerint hosszú távra kötött gázszerződéseket mégse lehet tíz deka savanyúcukor megvásárlásának szintjére levinni, amikor az ilyen megállapodásokat jó előre, részletesen ki szokták dolgozni. Mint, ahogy ezt tette Magyarország is, hosszú távú megállapodás alapján biztosított a hazai gázellátás, ráadásul igen kedvező áron. A mostani nyugati gázszűkét viszont éppen azokban a fővárosokban politizálták túl – azt állítva, hogy Moszkva most a gázfegyverhez nyúlt –, amelyek elestek attól a lehetőségtől, hogy az amúgy is egzaltált kijevi vezetés oroszellenességét a gáz útvonala körül kibontakozott vita miatt túlhergeljék, és aztán azt kihasználják.

A farkas kiáltott farkast, mert nagyon úgy látszik, hogy éppen a Nyugat akarja a gázszállítás útvonala körül kialakult polémiát fegyverként használni Moszkva ellen. Ha mindez még nem volna elég, Németországban kitört az ideológiai téboly. A most hatalomra került koalíciós kormány – szocdemek, Zöldek, szabaddemokraták – megkezdték hadjáratukat az atom- és fosszilis energia ellen, és ennek a politikának a következménye, hogy az Északi Áramlat–2, bár elkészült, az üzembe helyezése még hónapokig húzódhat a német bürokratikus eljárás miatt. A piac viszont már beárazta az energiakiesést, elindult a spekuláció, ezért is nőtt jelentősen Nyugat-Európában egy év alatt a gáz és az áram ára.

Leegyszerűsítve, a Nyugat álláspontja: kell az orosz gáz, de ideológiai és geostratégiai okok miatt húzódoznak beszerzésétől. Ez nagyjából olyan, mint közösülni és érintetlennek maradni. Ez még senkinek nem sikerült.

Nekik sem fog.

(A szerző lapszerkesztő)