Tschüss!

Mert azt hittem jó lesz az országnak, ha egy racionális, a természettudományokban otthonos nő veszi át a hatalmat a sok társadalomtudományi műveltségű „basta” kancellár nyomán. Mert akkor még nem tudtam, hogy a velem egy idős, tinédzserkorunkban hasonló szocializációjú keletnémet mozgalmista lány csak a hatalmat akarta. Amikor aztán feljutott a csúcsra, nem tudta, hogy mit kezdjen az országgal.

Akkor még nem tudtam, hogy ez az NDK-ban privilegizált helyzetű, nyugati (!) utazásra is alkalmasnak talált káderhölgy mennyire alárendelt mindent az életében a kar­rier­nek. A doktori munkához jól jött a későbbi második férj segítsége, az akadémiai kutatóban az FDJ (mint a KISZ) alapszervezeti tisztség, s amikor leomlott a fal, akkor a béke- (azaz kommunista-) lelkész apa baráti köre egyengette a felemelkedéshez vezető út hepehupáit.

Angela először a szociáldemokraták központjába kopogtatott be, ott nem járt sikerrel, mert elküldték volna egy alapszervezetbe, de az apa egyházi kapcsolatai révén azonnal a Demokratikus Indulás (DA) nevű párt helyettes szóvivője lett. A pártalapítóról hamarosan kiderült, hogy besúgó volt, a párt meg is szűnt, feloldódott a CDU-ban, ahova Angela soha nem jelentkezett, és aminek soha nem is akart a tagja lenni.

Utóbbi tényt Kohl kancellár vagy nem ismerte, vagy mindegy lett volna neki, mert feltétlenül szüksége volt egy keletnémet nőre, hogy látszólag ellensúlyozza a nyugati férfiak fölényét az újraegyesült Németország első kormányában.

Így lett a gyermektelen Angela Merkelből Kohl „kislánya” és családügyi, később pedig környezetvédelmi miniszter. Angela, ahogy lehetősége adódott, kivégezte a pártbeli apját, a pártfinanszírozási botrány keretében egy FAZ-cikkel lerántotta Kohlt a trónról, s miután a „trónörökös” Scheuble is belebukott egy készpénzben átadott és hivatalosan el nem könyvelt pártadományba – lehettek ott sokkal többen is sárosak – Merkel asszony, jó érzékkel kihasználva az adódó lehetőséget, gyorsan a CDU elnöke lett. Mi több, egy huszárvágással az egyébként rendkívül kedvelt és tehetséges Friedrich Merzet is félre tudta állítani a hatalmas CDU-CSU parlamenti frakció éléről.

Egyetlenegyszer engedett valakit maga elé, de csak azért, mert megbízható közvélemény-kutatási adatokból sejthette, hogy sem neki magának, sem az előre engedett CSU-kancellárjelöltnek nem lenne esélye, hogy nyerjen, s így 2002-ben a szociáldemokrata Schröder maradt a kancellár, akit a sajátjai buktattak meg 2005-ben, olyannyira, hogy nagykoalícióra léptek az ellenféllel, azaz így került hatalomra hajszálvékony előnnyel Angela Merkel.

A Schröder által bevezetett kemény munkaerőpiaci reformok Merkel kancellárságának első évei­ben hozták meg a várt javulást, azaz Merkelnek az ölébe hullottak jó gazdasági eredmények, amúgy is az volt az ember érzése, hogy a csúcsra érkezvén a törtető aktivitás tétlenséggé merevült, nevezték ezt már közvetítő vezetési stílusnak, kivárásnak, eredményfüggő elemzésnek, nyugodt kormányzásnak, mindenesetre Merkel kormányzására kívülről tekintve a vezetői határozottság nem volt jellemző. De a pénzügyi válságig erre nem is lett volna szükség, a szociáldemokraták neoliberális reformjai következtében a német gazdaság szépen zakatolt.

A pénzügyi válság alatt elkezdődtek az irracionalitások és a szerződésszegések. Görögország „megmentése” címén Merkel német és francia bankokat mentett meg, miközben felrúgta a vonatkozó uniós szerződéseket. A fukusimai baleset miatt, pontosan 180 fokot fordulva, elrendelte a német atomerőművek részben azonnali, részben fokozatos bezárását.

Az észak-rajna–wesztfáliai árvíz később viszont háborús károkat okozott az Ahr völgyében, mert ezalatt a kancellár alatt egy vasat sem költöttek az infrastruktúra korszerűsítésére. Nem hiába mondta a CDU kancellárjelöltje a kampányban, hogy Németország megérett a szanálásra. Miközben tizenhat éve a saját pártja volt uralmon. De csak látszólag.

Merkel helye egy kívül zöld, belül vörös pártban lett volna. A menekültválság alatti teljes irracionalitása kimerítően dokumentált. De ne feledkezzünk el arról, hogy saját pártját, a CDU-t gyakorlatilag szétverte, ennek legerősebb bizonyítéka az AfD megjelenése a német pártpolitikai palettán. Az AfD Merkel politikájának az egyenes következménye. Számtalan olyan mondatot lehetne magától Merkeltől idézni az atomenergia melletti kardoskodástól kezdve az integráció kudarcáig, amit ma az AfD képvisel, és szélsőjobb pozíciónak bélyegzik.

Minden tehetséges, rátermett embert elmart maga mellől, sokszor olyan pozíciókba helyezve őket, ahol többet ártottak, mint használtak. Maradtak a hosszan tapsoló talpnyalók. Az afgán kalandot támogatva Merkel alatt Afganisztánban és még tíz másik helyen védtük és védjük Németországot, ami a Bundeswehr eredeti felfogásával tökéletes ellentétben áll. A digitalizálást saját feladatává nyilvánította valamikor 2016 táján, nem is történt semmi azóta, a német internethálózat egy fejlődő ország szintjén áll. Gyanítom, hogy azért, mert az egykori fizikus politikusként elaludta a tudományos technikai fejlődést, és csak abból élt, amit 1990-ig megszerzett. Az pedig ma már semmire sem elég.

Hogy atomerőművek nélkül hogyan lehet majd a beígért utópikus szén-dioxid-csökkentést végbe vinni, miközben a szénerőműveket is lekapcsolják, az egyelőre rejtély. Tény, hogy a német polgárok fizetik már ma a világon a legmagasabb rezsiköltségeket, az adók az égben vannak, és javulásra semmi kilátás. A merkeli politika elleni felzúdulást az AfD páriává tételével és a cenzúra bevezetésével válaszolta meg a hatalom, a képmutatás ezzel a tetőfokára hágott. Mindenesetre Merkel megbeszélései Zuckerberggel vagy teadélutánjai a német sajtó egy részének tulajdonosaival nem bizonyultak haszontalannak.

Merkel kancellársága alatt a hatalmi ágak ereje vagy csökkent, vagy egyirányúsították őket. Az alkotmánybíróság az árnyéka önmagának, s ha – egyetlenegyszer – rosszallását fejezi ki az EU túlterjeszkedése miatt, azt is csak elnézésért esengő meghunyászkodással teszi. A (mainstream) sajtó hatalma egyre nyilvánvalóbb, akit ők megtámadnak, az előbb-utóbb bukik. S hiába derül ki később – rendszerint – hogy az, amit állítottak, nem volt igaz (pél­dául Chris­tian Wulf esetében) addigra a szerencsétlen már mindent elvesztett. Ez a 21. század modern lincselési formája. Merkel által támogatva…

A koronavírus-járvány csak betetőzte ezt a Merkel–féle katasztrófakormányzást. Össze-vissza beszéltek és beszélnek kezdettől fogva. Akkor, amikor filléres védőfelszerelésre lett volna szükség, kiderült, hogy a Merkel kormány, annak ellenére, hogy 2012-ben a Bundestag elé került egy tanulmány, amiben pontosan egy ilyen pandémia volt leírva, a katasztrófavédelmet elhanyagolta (mint annyi minden mást is), azaz semmi sem volt raktáron egy ilyen vészhelyzetre. Semmi. Más esetekben lehet mellébeszélni meg ködösíteni, de itt feketén-fehéren kiderült, hogy Merkel asszonyt csak a privilégiumai érdekelték, az ország nem annyira.

Nem véletlen, hogy nyugdíjas éveire egy egész vállalatnyi irodát akar magának, hogy továbbra is főnökként sütkérezhessen a saját dicsőségében. Miközben szerény, egyszerű polgárnak mutatja magát, s ezt a nép nagy része be is veszi. Pedig csak nem tudja levetkőzni a szocializmus viselkedésformáit. Ahol ugyanez volt a helyzet. A vezetők úgy csináltak, mintha a nép gyermekei lennének, miközben fürödtek a privilégiumokban, a vadászkastélyoktól a rózsadombi vagy wandlitzi villákig.

Egy biztos: egy korszak véget ért 2021. december 8-án. Hogy az az utód, aki az adófizetők pénzéből a cum-ex esetekben – komplex adóoptimalizálási módszer – pár száz millió eurót ajándékozott egy hamburgi privát banknak, pénzügyminiszter volt a Wirecard cég botránya – adóelkerülés – alatt, és hagyta, hogy az antifa szétverje Hamburgot, mialatt ő a G20 vezetőivel az Elb­philharmoniében terpeszkedett, milyen kancellár lesz, azt majd az idő eldönti.

(Németország)