Hat és fél évtizeddel ezelőtt ilyen kép fogadta Budapesten a Mikulást: „Az EMKE-ház a földszintig ki volt égve, csak tetőtlen falai meredeztek a téli ég felé, szemben a Nemzeti Színház szerencsére csak egy belövést kapott, a díszletraktár felőli oldalán. A Corvin Áruház is sértetlen maradt. A köd időközben felszállt, vagy a szél nyomása alatt továbbsodródott a Józsefváros felé, a Rákóczi utat már az Urániáig be lehetett látni. (…)
A Rókus-kápolnán már elkezdődtek a helyreállítási munkák, odébb, az egyik könnyebben sérült bérházra is felhúzták már az állványokat. A hideg és a szél ellenére végig a Rákóczi úton állt a vásár. Az emberek megható buzgalommal tovább éltek, viseltes ruhákat, hamis ékszereket, lábosokat, harisnyákat vásároltak a kapualjakban tanyázó kufároktól, akik ugyancsak tovább akartak élni. Szívósak vagyunk, mint a poloska, gondolta az öregember kedvetlenül, s mennyivel okosabbak!”
Déry Tibor látvány-helyzetjelentése után a látszat dacára sem jött rendbe minden ezekkel a közép-európai Mikulásokkal. Kereken harminc évvel ezelőtt egy másik magyar író, a délvidéki Dudás Károly írhatta: „Nagy gondban lehetsz most, ha itt jársz a mi egyszer volt országunkban, te szegény Mikulás. Csetlesz-botlasz a megváltozott tájon, nem találod föl magad. Hiába keresed a jól ismert, megszokott csizmákat, tükörfényes kis cipőket: sokunknak már lábunk sincs, amelyre fölhúzhatnánk őket, ajtók sem, küszöbök sem, ahová kitehetnénk.
Látod, mit tettek velünk a gonosz lelkű felnőttek, te ajándékosztó öregember! Irgalom nélkül legyilkoltak vagy belegyömöszöltek feneketlen puttonyukba, s elvittek ismeretlen, vad tájakra. Megtalálsz-e bennünket az idegenben? Egykori otthonunkban már hiába keresnél. Ne gyere hát el Vukovárra, Eszékre, Szarvasra, Kórógyra, Szentlászlóra: nincs már ott mit keresned. Nincs ott kit keresned.
Tudom, hogy sokat tapasztalt, minden hájjal megkent bölcs öregember vagy, de amit ott látnál, attól gyenge gyermek módjára még te is könnyekre fakadnál. (…) De Vörösmartra, Csúzára, Zentára, Adára, Szabadkára, Székelykevére se gyere már: akikhez jöhetnél, akiknek ajándékot hozhatnál, azok közül félelmükben annyian elmenekültek, földönfutók lettek… Szegény velünk megbízott Mikulás, mi lesz most már veled, hogy így munkanélkülivé váltál (amely veszély bennünket is fenyeget) tele puttonnyal is. (…) S mondd, te minden titkot tudó, bölcs öregember: lesz-e majd, ki megbüntesse a gonosz óriásokat? Ha valahogy mégis elmerészkednél erre, mifelénk, nagyon szépen kérünk, semmi más ajándékot ne hozzál, csak erőszakkal frontrra hurcolt apukáinkat tedd le épen és egészségesen ide az ajtónk elé. Meg a békét hozd el végre ide a küszöbünk elé. Habár igazán nem tudom, te fehér szakállú, jóságos öregember: ilyen hatalmas ajándék belefér-e még a mi kiscsizmánkba, parányi cipőnkbe?”
Akkoriban nemrég lett vége az egykori Valkóvár, vagyis Vukovár iszonyú ostromának, a magyar fiúkra már nyár óta folyamatosan vadásznak a katonai behívókkal és a délvidéki, bácskai-bánsági vidék – Európa legjobb minőségű termőföldjével – ájult, néptelen csendben nyúlt el távolba kígyózó, néptelen országútjaival, reménytelen pusztulás, nyomor és rettegés képeit árasztva mindenfelé.
A Mikulások meg időről időre tanácstalanul meg-megállnak itt, a Kárpátok alatt, Szabadkán vagy Budapesten, a hadiállapotos Varsóban vagy a megszállt Prágában, vagy éppen valamelyik eldugott kis erdélyi vagy Erdély-széli faluban, netán, mondjuk, a Tőkés László révén ismertté lett Szilágymenyőben vagy Kallós Zoli bátyánk Válaszútján, szimultán.
Mikulások és mementók. Az emlékeztető Mikulások olykor kínosak, olykor megrendítőek – de mindig megbízhatóan valóságosak. Itt vannak velünk. Folyamatosan.
(A szerző író)
