Mit adunk tovább?

Sokáig vitatkoztunk, mert szerintem nemhogy az unhatóságig beszéltünk volna a forradalomról, sokkal inkább igaznak gondolom, hogy a témában megszülető fontos művek legtöbbjével is az történt, mint a tóba dobott kővel, gyorsan összezáródott mögöttük a felszín. Hazafelé aztán azon gondolkodtam, mit jelentett nekem az első találkozás az akkor még ellenforradalomnak nevezett esemény igazi történetével.

Eszembe jutott 1986. október közepe. Párizsban, a Gare de l’Esten felszálltam a Balt-Orient expressz­re. Tizenegy nap után hazaindultam. Nekilódult a vonat, húzott ki a pályaudvarról. Megkönnyebbültem, azt gondoltam, végigalszom az utat, kipihenten érkezem haza. Aztán a nyitott hátizsákomra néztem, három könyv volt a tetején: Méray Tibor narancssárga Nagy Imre-könyve és két ezüstborítójú, a müncheni Griff Kiadó gondozásában megjelent Márai, a Judit… és az utóhang meg az Ítélet Eridusban, az összes érték, amit magammal hoztam. És egy percet sem aludtam, olvastam órákon át, míg a vonat átrobogott a kontinensen.

Jócskán elmaradt már Bécs, amikor kiborítottam a hátizsákot, koszos ingekbe csavartam a könyveket, úgy pakoltam vissza őket. Onnantól gombóccal a torkomban izgultam, észre ne vegyék a határon. Szerencsém volt. A szúrós tekintetű vámos éppen csak bedugta fejét a fülkébe, körbenézett, aztán ment tovább. Ott és akkor, huszonegy évesen találkoztam először a forradalom és szabadságharc valódi történetével, amely eltért a hivatalos elbeszéléstől, és amely mélyebb, konkrétabb és sokkal tragikusabb, egyszer­s­mind felemelőbb volt a baráti beszélgetéseken hallottaknál. A forradalom harmincadik évfordulójához közeledtünk, érezhető volt a készülődés odakint és a félelem idehaza.

Az a félelem tiltatta be a Tiszatájt, és menesztette a szerkesztőit az év júniusában Nagy Gáspár A Fiú naplójából című versének közléséért. „… és a csillagos estben ott susog immár harminc / évgyűrűjével a drága júdásfa: ezüstnyár rezeg / susog a homály követei­nek útján s kitünteti őket / lehulló ezüst-tallérokkal érdemeik szerint illőn… / …és ha jön a nyüszítve támadó gyávaság / a rémület hókuszpókusza? – akkor eljönnek ablakod / alá a szegényes alkuvások vénei-ifjai mint mindenre / elszánt hittérítők s beárad a dögszag: a teletömött / gyomor békessége meg az ígéretekkel megtelt szemek / tócsafénye és fénytelen homálya…”

Akkor ez a ki nem mondható kimondását jelentette, elégtételt, a szürke csend megtörését. Kevesen gondoltuk, hogy mint minden jó vers, ez is újra és újra aktuális lesz.

Messze volt még a rendszerváltozás, amelynek szilárd és egyértelmű alapot adott a forradalom és szabadságharc tiszta öröksége. És az elképzelhetetlen kategóriájába tartozott, hogy eljöhet, amikor napi politikai érdekek keltette narratívákban válhat viszonylagossá az igazsága, hőseire az átélt szenvedés után, elveikhez való hűségük miatt ráragasztható a szélsőségesség bélyege. Ahogyan az ötvenedik évforduló véres rendőrattakja vagy az azt levezénylő kormányfő teátrális kérdése az elődei által felakasztott és arccal lefelé elföldelt miniszterelnök szobrához. A sor folytatható lenne.

Végül arra jutottam, 1956 forradalma és szabadságharca mindig az lesz, ami: a magyar nemzet reménytelen helyzetben is vállalt harca és áldozata a önrendelkezésért és a szabadságért. Ezt semmiféle csalárd narratíva nem változtatja meg. A mi felelősségünk, hogy mennyire ragaszkodunk eszményeihez és igaz­ságához, és ebből mennyit adunk tovább a gyerme­keinknek.

(A szerző lapszerkesztő)