„Mi megfelelőképpen fogunk válaszolni, mert itt nem lehet semmilyen sajnálkozás és semmilyen együttérzés” – fogalmazott a tőle megszokott igényes diplomáciai fordulattal Dmitro Kuleba ukrán külügyminiszter, mikor megtudta, hogy a magyar otthonokat fűtő gáz nem Ukrajna területén keresztül érkezik majd hozzánk. Néha az az érzése támad az embernek, hogy az ukrán államfőn kívül más humoristák is bekerültek keleti szomszédunknál a vezetésbe, de maradjunk inkább a tényeknél. A külügyminiszter úr tehát nyilván abból az együttérzésből akar egy forgácsnyit lefaragni, amellyel kormánya a kárpátaljai magyarok sorsát kezeli, és amivel gyakorta kiégett kisebbségi kulturális intézményeink füstölgő romjait is szemléli.
Szövetségesek között az ilyen érzületek igen fontosak, Afganisztánban is egy egész köteg ilyen sajnálkozást és együttérzést hagytak maguk után az amerikaiak. Ne is foglalkozzunk olyan formalitásokkal, mint a szomszédaink anyanyelvét beszélő kisebbségek védelme vagy hozzánk látogató alkotmányos képviselőik barátságos fogadtatása. Hiszen voltak olyan időszakok, amikor a diaszpórában élő magyarság megtaposását a budapesti kormány még díjazta is, egyáltalán nem kellett magyarázkodni, amikor betiltották nyelvhasználatukat, bezárták iskoláikat, leszaggatták zászlóikat, vagy bebörtönözték képviselőiket. Tehát nyilván nem magával az ukrajnai jogtiprással van baj, csak épp rossz fajta kormány van most Budapesten.
Sajnos mostanra a kijevi vezetés már minden büntetőlapját előhúzta a zsebéből, nehéz elképzelni, mivel tudná még sanyargatni polgárait: a kárpátaljai magyar kultúrát betiltotta, a nyelvhasználatot bünteti, az ultranacionalista harci kutyáiról a pórázt levette, és a fiatal magyarokat a donbaszi frontra küldi ágyútölteléknek. Demokratikus kormányzásban kissé fantáziátlanok, de azért ne becsüljük le a Zelenszkij kormányának elszántságát, amikor „nemzeti érdekeik védelméért” állnak épp ki. Tudják ők pontosan, kinél kereshetnek vigaszt, ha a magyar kormány nem úgy táncol, ahogy ők fütyülnek.
Így történhetett az, hogy panaszukkal az Európai Bizottsághoz fordultak, amely majd nyilván ontja feléjük a sajnálkozást és együttérzést, ahogy ezt teszi más országokkal is, ahol a nemzetileg túlságosan öntudatos magyar kisebbség elnyomja a többségi lakosságot. Logikájuk teljesen kézenfekvő: ugyan Brüsszelnek semmi köze sincs egy nemzetközi partnerrel megkötött magyar gazdasági szerződéshez, de hát ugyanennyire nincs köze ahhoz sem, hogy Magyarország hány bangladesi gazdasági bevándorlót hagy átsétálni határain, vagy hogy a szülőket tangabugyis showmanekkel helyettesítsék gyermekeink szexuális felvilágosításánál.
Tudják, hogy Brüsszelben a domináns radikális baloldal pontosan úgy ferdíti az alapszerződések értelmezését, ahogy hatalmi pozíciójának ez éppen megfelel, tehát miért is ne próbálkoznának itt be.
Az unió és a magyar kormány közt uralkodó ellentéteket cinikusan kihasználni próbáló ukrán vezetés a tűzzel játszik, amikor ilyen kis szívességeket kér egy intézménytől, amely saját ideológiai játékait a nemzetek biztonsága és önrendelkezési joga fölé rendeli. Brüsszel végül mindig benyújtja a számlát, amit az ukrán vezetés kétségtelenül az egyszerű emberekkel fizettet majd meg.
De amikor a klímaharcosok majd bezáratják az ország áramellátásának felét megtermelő atomerőműveit, a polgárok nagyon gyorsan megértik, hogy sem a Soros-szervezetek giccsszlogenjeivel, sem a brüsszeli együttérzéssel nem lehet a lakásukat kifűteni. A magyar döntéshozók ezt már megértették, idővel az ukrán választóknál is csak leesik a tantusz.
(A szerző újságíró)
