G. Fehér Péter

Vélemény és vita

Ámokfutók

Nem kell kifejezetten zeneértőnek lenni ahhoz, hogy valaki élvezze André Rieu zenekarának, a Johann Strauss Orchestrának az előadásait

álláspont

A muzsikus családban született holland hegedűművész sajátos műfajt honosított meg, mert ötventagú zenekara nem csak a dallamok révén igyekszik elnyerni a mélyen tisztelt publikum kegyeit. A fúvósok például igazi mókamesterek, mert hol pezsgőznek, hol vacsoráznak az előadás közben, majd hirtelen, amikor fújni kell, felkapják hangszereiket, és teszik a dolgukat.

A holland igazi mestere a közönség meghódításának. A zenekar külföldi turnéin rendszeresen eljátsszák a fogadó ország himnuszát, és nincs ez másként az otthoni fellépéseiken sem. Lassan, méltóságteljesen hömpölyög a németalföldiek nemzeti himnusza, mint egy hatalmas folyó, amely tekintélyt parancsol. A kamera a szabadtéren helyet foglaló közönséget pásztázza, a hollandok felállva, jobb kezüket a szívükre téve, átszellemült arckifejezéssel éneklik a szöveget.

Rieu fehér mellényét széles narancssárga paszomány díszíti, a hölgymuzsikusok hajában ugyanilyen színű virág van, a férfiak ruházatán is felfedezhető valamilyen, az uralkodó család, az Orange–Nassau ház szí­nében pompázó díszítő elem. A színpad mögött pedig a kivetítőn a holland zászló. A zenemű végén a siker garantált, a tömeg állva tapsol.

A nemzethez tartozás ilyen kifejezése mennyire más érzést vált ki az emberből, mint amikor a holland szurkolók a nyári labdarúgó Európa-bajnokság kísérő jelenségeként a pesti házak tövében, a fallal szemben sorfalat állva könnyítettek magukon. A hivatalostól eltérően ezek szerint van egy másik Hollandia is, amely tiszteli a nemzeti jelképeket. Vele együtt a nemzetállami Hollandiát.

Furcsa mindezt látni egy olyan országban, amelynek kormánya és miniszterelnöke a politikai korrektség, a progresszió, a népességcsere, a woke ideológia – erről a baloldali maszlagról aztán végképp senki sem tudja, hogy mit jelent – és még ki tudja hány zavaros koncepció élharcosa. André pedig, kezében a hegedűvel szinte minden külföldi útja során kijátssza a népszerűségi kártya aduászát: zenekarával előadatja az illető állam himnuszát. Olaszországtól Mexikóig, Ausztráliától Németországig.

André nem politizál – legalábbis politikai nyilatkozatot nem olvastam tőle –, ő zenész, aki minden rezdülésével sikert akar aratni. Mi sem egyszerűbb annál, mint az emberek legtermészetesebb érzelmeire, a hazaszeretetre és a nemzethez tartozásra „rájátszani”. John Lukacs magyar származású amerikai történész szerint az egyének legerősebb identitásképző eleme a nemzethez tartozás. Ezt pedig akár egy kulturális rendezvényen is könnyen felszínre lehet hozni, ahogy ezt André teszi.

Ezek után felmerül a kérdés, hogy a hivatalos Hollandia hogyan képzeli el mindennek az ottani programszerű lebontását és helyére a zűrzavarosabbnál zűrzavarosabb ideológiák egyvelegét a hollandok nyakába zúdítani. Talán megtiltanák a Johann Strauss Orchestra zongoristájának, Stephanie-nak, hogy a zongoraszéken megpördülve – a közönség legnagyobb ámulatára –, ott folytassa az előadást, ahol a móka előtt abbahagyta?

Vagy elkoboznák Agnes hegedűjét, aki André háta mögül vonójával vezényelve akkor is a Viva Hollandia – a Viva Espanához hasonlatos induló – éneklésére buzdítja a nagyérdeműt, amikor már a mester leintette a zenekart? Megfosztanának több millió embert attól, hogy a helyszínen vagy az interneten keresztül élvezze a maguk nemében páratlan előadásokat?

Mindez megtörténhet? Nem, az ámokfutók soha nem győzhetnek.

(A szerző lapszerkesztő)

Kapcsolódó írásaink

Vitéz Ferenc

Vitéz Ferenc

Kifli

Ā„Korábban mindig vajas kiflit reggeliztem kakaóval.” Ez volt az első mondat, amit Joó K. leírt a naplójába

Szerencsés Károly

Szerencsés Károly

Félreértés

ĀEzek megragadtak, és az íróasztal előtti székbe nyomtak. Hornnal nem törődtek, ő kirohant a nyitott ajtón Szófiát keresni