Vélemény és vita
Ámokfutók
Nem kell kifejezetten zeneértőnek lenni ahhoz, hogy valaki élvezze André Rieu zenekarának, a Johann Strauss Orchestrának az előadásait
álláspont
A muzsikus családban született holland hegedűművész sajátos műfajt honosított meg, mert ötventagú zenekara nem csak a dallamok révén igyekszik elnyerni a mélyen tisztelt publikum kegyeit. A fúvósok például igazi mókamesterek, mert hol pezsgőznek, hol vacsoráznak az előadás közben, majd hirtelen, amikor fújni kell, felkapják hangszereiket, és teszik a dolgukat.
A holland igazi mestere a közönség meghódításának. A zenekar külföldi turnéin rendszeresen eljátsszák a fogadó ország himnuszát, és nincs ez másként az otthoni fellépéseiken sem. Lassan, méltóságteljesen hömpölyög a németalföldiek nemzeti himnusza, mint egy hatalmas folyó, amely tekintélyt parancsol. A kamera a szabadtéren helyet foglaló közönséget pásztázza, a hollandok felállva, jobb kezüket a szívükre téve, átszellemült arckifejezéssel éneklik a szöveget.
Rieu fehér mellényét széles narancssárga paszomány díszíti, a hölgymuzsikusok hajában ugyanilyen színű virág van, a férfiak ruházatán is felfedezhető valamilyen, az uralkodó család, az Orange–Nassau ház színében pompázó díszítő elem. A színpad mögött pedig a kivetítőn a holland zászló. A zenemű végén a siker garantált, a tömeg állva tapsol.
A nemzethez tartozás ilyen kifejezése mennyire más érzést vált ki az emberből, mint amikor a holland szurkolók a nyári labdarúgó Európa-bajnokság kísérő jelenségeként a pesti házak tövében, a fallal szemben sorfalat állva könnyítettek magukon. A hivatalostól eltérően ezek szerint van egy másik Hollandia is, amely tiszteli a nemzeti jelképeket. Vele együtt a nemzetállami Hollandiát.
Furcsa mindezt látni egy olyan országban, amelynek kormánya és miniszterelnöke a politikai korrektség, a progresszió, a népességcsere, a woke ideológia – erről a baloldali maszlagról aztán végképp senki sem tudja, hogy mit jelent – és még ki tudja hány zavaros koncepció élharcosa. André pedig, kezében a hegedűvel szinte minden külföldi útja során kijátssza a népszerűségi kártya aduászát: zenekarával előadatja az illető állam himnuszát. Olaszországtól Mexikóig, Ausztráliától Németországig.
André nem politizál – legalábbis politikai nyilatkozatot nem olvastam tőle –, ő zenész, aki minden rezdülésével sikert akar aratni. Mi sem egyszerűbb annál, mint az emberek legtermészetesebb érzelmeire, a hazaszeretetre és a nemzethez tartozásra „rájátszani”. John Lukacs magyar származású amerikai történész szerint az egyének legerősebb identitásképző eleme a nemzethez tartozás. Ezt pedig akár egy kulturális rendezvényen is könnyen felszínre lehet hozni, ahogy ezt André teszi.
Ezek után felmerül a kérdés, hogy a hivatalos Hollandia hogyan képzeli el mindennek az ottani programszerű lebontását és helyére a zűrzavarosabbnál zűrzavarosabb ideológiák egyvelegét a hollandok nyakába zúdítani. Talán megtiltanák a Johann Strauss Orchestra zongoristájának, Stephanie-nak, hogy a zongoraszéken megpördülve – a közönség legnagyobb ámulatára –, ott folytassa az előadást, ahol a móka előtt abbahagyta?
Vagy elkoboznák Agnes hegedűjét, aki André háta mögül vonójával vezényelve akkor is a Viva Hollandia – a Viva Espanához hasonlatos induló – éneklésére buzdítja a nagyérdeműt, amikor már a mester leintette a zenekart? Megfosztanának több millió embert attól, hogy a helyszínen vagy az interneten keresztül élvezze a maguk nemében páratlan előadásokat?
Mindez megtörténhet? Nem, az ámokfutók soha nem győzhetnek.
(A szerző lapszerkesztő)