Lenin él!

Az egészségügy teljes államosítása, a magánbiztosítás megszüntetése, az eddig feltételekhez kötött segélyezés felváltása a kritériumok nélküli alapjövedelemmel, amely mindenkinek járni fog, a minimális órabéreknek az eddigi átlagos 10-ről 12 euróra emelése, a lakhatás emberi joggá nyilvánítása, a lakáspiac államosítása, a gazdaság központi irányítása – mindez a tíz nap múlva sorra kerülő német parlamenti választások favoritjának, a szociáldemokrata pártnak (SPD) a programjában szerepel.

Láttunk és sajnos tapasztaltunk is ilyen társadalomátformálási kísérleteket Európa keleti felén, és tudjuk, hogy mindez mivel jár: a tanulatlan ingyenélők felemelkedésével, amikor a nyolc elemi után elég volt a marxista-leninista pártfőiskola elvégzése a magas pozíciók betöltéséhez, majd jött az összeomlás, de addig ideológiai terror alatt nyögött több százmillió ember. Ha a német választáson a neomarxisták győznek, és megkezdik programjuk végrehajtását, ott sem lesz más az emberkísérlet kimenetele.

Ha megnézzük a szociáldemokraták kancellár­jelöltjének – a jelenlegi kabinet alkancellárjának, pénzügyminiszterének –, a jellegtelen, karizma nélküli, önálló véleményre képtelen (ilyet azért mostanában látunk itthon is) Olaf Scholznak a hátterét, akkor csak a katasztrófa eljövetelét feltételezhetjük. A szürkeségből két szociáldemokrata „királycsináló” emelte ki a politika ködébe vesző figurát.

Az egyik Saskia Esken, az SPD társelnöke, hivatásos mozgalmár, aki lelkesen támogatja Kubát, Venezuelát és az Antifát. A másik Kevin Kühner, a szocialisták alelnöke, aki szintén még soha nem találkozott a munkával, a fogalmat legfeljebb csak könyvekből ismeri, az államosítás és a magántulajdon megszüntetésének elkötelezett bajnoka. E két hivatásos forradalmár, ahogy Lenin az ilyen semmihez sem értő, csak a radikális baloldali ideológiát szajkózó híveit nevezte, csinált Scholzból kancellárjelöltet.

Nehéz megválaszolni azt a kérdést, hogy Scholzot politikai ambícióján kívül mi motiválta a feltétlen engedelmességre, a neomarxizmus ideológiájának elfogadására. A kancellárjelölt jelenlegi életrajzából azonban nem maradhat ki, hogy két büntető eljárás is folyik ellene. Az egyik a Cum-Ex-ügyben, amikor Hamburg első polgármestereként öt évvel ezelőtt a vele baráti viszonyban álló Warburg bankháznak feltételezhetően jogtalanul 47 millió euró adó-vissza­fizetést engedett el.

A másik történet a Wirecard vállalat gyanús csődje, amikor Scholz mint pénzügyminiszter – a nyomozati anyag mostani állása szerint – nem tett eleget felügyeleti kötelezettségének.

Fecseg a felszín, hallgat a mély – a költő szavai jutnak eszünkbe, amikor Scholzot a valódi problémákról kérdezik. Akkor jön a mellébeszélés, a fecsegés és a mély hallgatás, mint például az illegális migráció ügye. Az SPD kancellárjelöltje ezt a kérdést valahogy úgy maszatolja el, mintha csak a pénzen múlna a migránsok integrálása, más probléma nem is lenne az ügyben, pedig Németországban valójában lakosságcsere zajlik, az SPD polgármesterei egyre több migráns betelepítésére mutatnak hajlandóságot.

Feltételezve, de meg nem engedve, hogy Scholznak igaza van, és több pénz kellene az illegális migránsok integrálásához, akkor fel kell tennünk azt a kérdést, hogy a baloldal honnan fogja előteremteni az ehhez szükséges hatalmas összeget? Hát az adók emeléséből, ahogy ezt a globális baloldal csinálni szokta.

(A szerző lapszerkesztő)