Félelemoktatás

Képzeljünk csak el egy olyan társadalmat, amelynek fele egyetemi végzettségű – micsoda lehetőségeket nyújt egy ilyen művelt ifjúság az ország számára! Ez ellen szinte nem is lehet ellenérveket felhozni, itt mindenki csak nyer, nemde?
Londoni egyetemistaként én sem tudtam ellenállni Blair fiatalos dinamikájának, politikai ellenfelét, a klozet liberális John Majort pedig komikus jelenségnek tartottam.

De azon felvetéseim, miszerint az elit és az egyenlőség fogalmának összemosása, avagy az értelmiségi szerep „demokratizálása” egy ellentétekkel teli fogalom, diáktársaim között totális meg nem értésre találtak. Egyik tanárom pedig az angol „kétes eredetűt” jelentő „dodgy” kifejezéssel méltatta ellenérveimet.

Két évvel később, amikor már előadóként tértem vissza, pontosan megértettem mit is jelent az egyetemi oktatás hatalmas bővítése: ezeket az intézményeket a munkáspártiak szocialista akadémiákká alakították át, ahol egy ideológiailag radikalizált baloldali választói réteget neveltek ki maguknak.

A tanári kart könyörtelenül megtisztították a „dodgy” konzervatív nézeteket vallóktól, a tehetséges diákokat elűzték azzal, hogy az oktatótermeket elárasztották egyetemi szintű tanulmányokra alkalmatlan hallgatókkal. Persze magukat az egyetemeket is úgy finanszírozták, hogy a társadalmi folyamatokba beilleszthető szakemberek képzése helyett inkább arra kellett összpontosítaniuk, hogy minél több hátrányos helyzetű fiatalt vegyenek fel, és az etnikai kvótákat nemcsak a diákok közt, de a tanári karban is elvárták.

Így született meg a meritokrácia új értelmezése, ahol az érdemek, a tanulmányi eredmény, a tehetség mint egy történelmi társadalmi elnyomóréteg bűnös jegyeiként jelentkeztek, amelyek hátráltatják az egyenlőség megálmodott paradicsomát. Más szóval, ha a szocialista szavazótábor képviselőit nem sikerült felemelni a klasszikus egyetemi tudás szintjére, butítsuk le az egyetemi oktatást az ő színvonalukra, hogy elhitessük velük, a munkáspárt őket is felemelte a régi kiváltságos osztály szintjére.

Érdekes fejlemény az, hogy mára a nagyobb cégek kénytelenek voltak részben átalakulni oktatási intézményekké, hogy kitermeljék maguknak azt a szakembergárdát, amelyet a múltban az egyetemekről tudtak beszerezni. Sőt, ez a folyamat részben meg is fordult, az ilyen cégek ma már oktatókat tudnak nyújtani bizonyos egyetemek számára, amelyek ezt nem tudják megoldani saját forrásaikból.

Egyrészt üdvözölnünk kéne azt, hogy a gazdasági mozgatók feltalálták magukat, és nem várnak tovább az elpolitizált egyetemek kegyeire, az egyetemeknek viszont ez nem jó hír. Könnyen jelentéktelenségre ítélhetik magukat, ha szakemberek helyett vörös gárdistákat bocsátanak ki kapuikon. A nyugati egyetemek a szabad gondolkodás fellegváraiból az indoktrináció intézményeivé degradálták magukat, a vélemény és gondolkodás szabadsága helyett pedig a szobordöntögető dogmatizmus eszközeivé süllyedtek.

Tudatos erőfeszítéseket kell tennünk azért, hogy Magyarországon hasonló módon meg ne törjön a bizalom tanár és diák között, és ezt a teret ne az egymást túllicitálni próbáló radikalizmus töltse ki.

Ha a nyugatiakhoz hasonlóan a félelem légköre kezdi betölteni egyetemeink előadótermeit, csak idő kérdése, hogy ez a félelem a társadalom egészét hatalmába kerítse.

(A szerző újságíró)