Ha visszaemlékszünk, a 2002 és 2010 közötti időre, amikor stabil állapotából ripsz-ropsz sikerült a csőd szélére lavírozni az országot a kormányzó szocialista-szabaddemokrata koalíciónak („És közben egyébként nem csináltunk semmit négy évig. Semmit.”), majd a 2006-os utcai eseményeket követően sokszor vetődött fel, meddig terjed egy-egy döntést meghozó felelőssége. Egyáltalán, mi az a politikai felelősség?
Itt éltünk, velünk estek meg a történtek, lehet, természetes, hogy ki-ki elfogultságai szerint értelmezte és interpretálta. (Igaz, hajlamos vagyok azt gondolni, néhány dolog – mondjuk földön fekvő ember(eke)t rugdosó rendőrök, fejmagasságban, célzottan kilőtt gumilövedékek – azért elég egyértelmű, létezzünk bármilyen buborékban.) De ami az elmúlt napokban Afganisztánban történik, jó rálátást ad arra, mit jelent, mivel jár egy-egy politikai döntés.
Sokszor hallhattuk már, néha közhelynek is tűnik a szegénységet a bűn melegágyaként emlegetni, miközben a másik végletről alig ejtünk szót. Pedig ha valamiből túl sokat birtokol az ember, az éppen úgy kísértésbe viheti, mintha szűkölködne. A nélkülözésnek, a szabadság hiányának, az igazságtalanság elviselésének megvannak a korlátai, amit ha átlép az ember, elviselhetetlenné válik, ellene fordul, emberségére tör.
És ahogyan minden értéknek, a hatalomnak és az előre meghatározásnak is megvannak. A döntések – még a feltételezett jóakarat ellenére is – vonhatnak maguk után rossz dolgokat, ezért a döntéshozóknak, tisztában kell lenniük tettük súlyával, saját tűrőképességükkel. Tisztában kell lenniük azzal, mi az a bűn, amit önmaguk elvesztése nélkül magukra vállalhatnak, amit módjukban áll jóvátenni, amiért ki tudják engesztelni a sértetteket.
Az előrelátás és tervezés képessége perspektívát ad az életnek. „Nélküle életünk nem lenne más, mint a valóság puszta tükrözése”, örök rágódás azon, ami elmúlt. Az előre meghatározás a legnagyobb, de a legveszélyesebb adomány is egyben, azok között, amelyekkel az ember rendelkezik. Nem véletlen, hogy nehéz döntések idején mérlegel, utánajár a dolgoknak, tanácsot kér, megvitatja a lehetséges kimeneteleket. Miért?
Mert minden egyes döntés, a szándék és az akarat ellenére is jót vagy rosszat von maga után mindarra nézve, amire hatást gyakorol, és nem biztos, hogy a rossz döntés súlyát képes elviselni. Az emberi élet bizonytalan játszadozás ezzel az adománnyal, írja Nicolai Hartmann Etika című könyvében. Nem önként vállalt, mert kényszerű, és elkerülhetetlen játék, amit játszani kell, amíg csak lélegzik. „És ha nagy balgán biztosak kezdünk lenni a hatalmunkban, könnyen tévútra vezet, egyre veszélyesebb játékokra csábít bennünket. Tűrőképességünk határai csak akkor térítenek észhez a kábulatból, ha már átléptük őket, amikor a játékot már végérvényesen elvesztettük.”
Ha az afganisztáni képeket nézzük, látjuk egy döntés következményeit (pontosítsunk, egy döntés következményeinek kezdetét, amelyek már most nagyon súlyosak, és ki tudja, mi következik még ezután), az amerikai elnök nyilatkozatait olvasva pedig egy embert, aki nem mérte fel döntésének súlyát és egyelőre szembenézni sem akaródzik neki a következményeivel, nemhogy elviselni azokat.
Dönteni az tud, aki bírja önmagát. De döntenie mindenkinek kell, és ha téved, viselnie kell a következményeket, mert a „tett, könyörtelenül rányomja bélyegét elkövetőjére”, és ha akarja, ha nem, túl is nő rajta. Hatásai egyre szélesebb sugarakat írnak, majd lassan beleszövődnek az élet szövetébe, ahogy a 2002-es választás, a sárga csekkek, az egekig srófolt irigység, az ipari méretű hazugsággyártás, és a következményeként elpazarolt évek, mind-mind máig hatnak.
(A szerző lapszerkesztő)
