Összeomlás

Ehhez pedig nincs mit hozzátenni. Sokkal nagyobb probléma az, hogy szóvivője, Jen Psaki is elment nyaralni, így nemcsak, hogy nincs kinek ismertetnie az amerikai álláspontot, de megfogalmaznia sem.

Mark Milley amerikai vezérkari főnök pedig ugyan nem csobban semmilyen trópusi paradicsomban, de saját bevallása szerint június végén még az úgynevezett fehér dühöngés fogalmát próbálta megérteni, és a Pentagon jelen prioritásait ismerve valószínűleg nem tartja indokoltnak, hogy ezt a fontos meditációt bármiféle külső tényező miatt megszakítsa.

Ha viszont valaki azt hinné, hogy itt valamiféle humoros élcelődés folyik, nagyon téved. A tábornok úrnak csak ide kéne állnia közénk, az emberi életet és méltóságot mindenek fölé helyező európai polgárok közé, hogy közelebbről megismerhesse a fehér düh legváltozatosabb palettáját. Hogy tehették ezt, ami ma Afganisztánban folyik? Ez nem hiba volt, nem félreértés, itt senki sem számolta el magát minden igyekezete ellenére.

Ezt a tragikus két hetet húsz év politikai előkészítő munka előzte meg, amely ugyanazzal a meggyőződéssel hitte, hogy a helyi törzsi erkölcsöket ismerő lakosok azonnal megértik a nyugati exporterkölcs felsőbbrendűségét, mint amely az Európába csalogatott honfitársaik sikeres integrációját hirdeti. A hamarosan útnak indított gyermekkorú öngyilkos merénylők, az állati sorba kényszerített nők milliói, az újralétesült terrorista kiképzőtáborok mind arról tanúskodnak, hogy mindez nem csupán tévedés, hanem hazugság volt.

A dollárbilliókba, emberek tízezreinek életébe kerülő hazugságot most viszont egy újabb, humanitárius köntösbe burkolt hazugsággal próbálják jóvá tenni. Az európai és amerikai politikusok, akik múlt héten még a bűnelkövető afgán bevándorlók hazatoloncolását ígérték polgáraiknak, most sorban állnak a hírcsatornák kamerái előtt, hogy egymást túllicitálják az Európába telepítendő afgánok számában.

Nyilván az nyer, aki nagyobb számot mond, tekintet nélkül annak katasztrofális következményeire. Sorosék nemzetközi segélybizottsága még nem frissítette honlapját, így csak 125 000 afgánt terveznek az Egyesült Államokba hozni, a volt brit fejlesztési miniszter viszont már egyenesen milliókról nyilatkozott, mert hát állítólag ez mind a „mi hibánk”, és ezt azonnal jóvá kell tenni.

Hogy a „mi” alatt pontosan kit értett, nem érdemes firtatni, annyi viszont teljesen biztos, hogy egy ilyen döntésnek az egyszerű európai polgárok fogják meginni a levét nemcsak gazdaságilag, hanem biztonságuk árán is. Mert ugye arra már senkinek sincs pontos válasza, hogy azt, amit az afgánokkal nem sikerült elfogadtatni saját országukban, miért is sikerülne elfogadtatni itt, Európában. Vagy pedig azt a hazugságot, amit az afgánok torkán évtizedeken keresztül nem lehetett lenyomni, miért lehetne lenyomni a miénken?

A legnagyobb baj viszont az, hogy ebbe a hazugságba a Nyugat túl sokat fektetett bele ahhoz, hogy ezt csak úgy hagyja két héten belül elveszni. Ezért akarják ezt átmenekíteni Európába, utcáinkba, iskoláinkba. Ha ez sikerülne nekik, az, amit ma összeszorult szívvel figyelünk képernyőinken, hamarosan ugyanilyen lélegzetelállító sebességgel zajlana le Párizsban, Stockholmban, Berlinben.

Csak akkor már a helikoptereknek nem lesz hol leszállniuk, nem marad nép, amely újra rendbe tegye vezetői hibáit. De a mai még nem az ellenállás napja. Amíg a hiteltelen misszionáriusok a maguk hibáit mentik, mondjunk el egy csendes imát az afgán népért mi.

(A szerző újságíró)