Ha filmet, színdarabot nézünk vagy könyvet olvasunk, könnyű dolgunk van, hiszen egy más által végiggondolt történettel találkozunk, a mű és az alkotó által szabott határok és kötöttségek között tisztában lehetünk a szereplők cselekedeteivel, el tudjuk dönteni, ki a jó, ki a rossz, kit milyen szándék vezet, és céljai eléréséhez milyen eszközöket használ. Nem ennyire egyszerű a helyzet, ha a saját életünk, a saját időnk és terünk történéseit figyeljük.
Alapvetően nagy zaj vesz körül bennünket, ez nyilván következik a világ járvány utáni-közbeni, nem túl szívderítő állapotából, az Európában éppen zajló kulturális háborúból és itthon a közelgő választásból, hisz úgy fest, a turmixkoalíció eszközökben nem válogatva készül a megmérettetésre. Ennek köszönhető, hogy az utóbbi hetekben újabb és még újabb ellenzéki narratívák nyíltak, amelyeknek a közös céljuk valami dehonesztálót ragasztani a kormányra. Nem most kezdődött, hanem 2010 áprilisa óta tart. Talán hivatalba sem lépett Orbán Viktor, amikor a mai vádak egy részével tele volt a baloldali sajtó. (Ajánlom belenézni a hajdani lapszámokba.)
A cél persze érthető, látszatot kell teremteni mindenáron. „Társadalmunk háromszoros értelemben is recitált társadalommá vált: egyszerre határozzák meg az elbeszélések (reklámjaink és információink meséi), ezen elbeszélések idézetei, illetve végeérhetetlen recitálásuk.
Ezeknek az elbeszéléseknek megvan az a kettős, különös erejük, hogy hitté tudják alakítani a látást, és valóst tudnak készíteni látszatokból. Kettős megfordítás. Egyfelől a modernség – amely egykor a megfigyelni akarásból született, amellyel legyőzhetjük a hiszékenységet, és amely a valós és a látás közti szerződésen alapult – mostanság átalakítja ezt a viszonyt, és éppen azt láttatja, amit el kell hinni” – írja Michel de Certeau A cselekvés művészete című könyvében.
De mi történik, ha az éveken keresztül építgetett látszat mögött feltárul a valóság? Mint Karácsony Gergely Die Zeitnak adott interjújában, amelyben elmondta, hogy mi az, amit majd nem tesznek plakátokra, mert veszélyes lehet a választás kimenetelére. Vagy Cseh Katalin esete, amikor kiderült, más a gyakorlat és más az éveken át szajkózott politikai szöveg. Ebben az esetben kell elkezdeni a bizalomról beszélni.
Mindannyian különféle kötelékek és kapcsolatrendszerek között élünk, ezek legyenek akár személyesek vagy nyilvánosak, szerződésen alapulnak, amely szerződés lehet ténylegesen megkötött, mint a házasság vagy egy üzleti tranzakció, de lehet szokásokon nyugvó, hallgatólagosan elismert is. Ilyen vagy olyan, egy biztos, csak megbízható ember képes kötelékekbe lépni, azaz közösségi módon élni.
A megbízhatóság nem más, mint képesség az ígéretre, amelynek megtartásában a másik ember biztos lehet. Egyik oldalon igény, amivel elvárjuk a szabályszerű, becsületes és együttműködésre kész viselkedést, a másik oldalon pedig vállalás, amivel a választott vezetők előre meghatározzák a jövőbeni magatartásukat, vagyis saját személyükkel állnak jót egy még nem létező, de rajtuk is múló jövőért.
A bizalom értékes adomány, mert az ember saját jövőjét, önmagát teszi kockára azzal, hogy valakit vagy valakiket kitüntet vele.
Elnézve az összegyógyult, Gyurcsány Ferenc által vezetett magyar ellenzéket, az a kérdés motoszkál az emberben, a tapasztalatok és a felfeslő látszatok alól kitüremkedő valóságot elnézve, vajon tényleg elhihető, hogy azt teszik majd, amit a kampányban mondanak? Vajon van-e hitelük bármilyen ígéretre, és legyen szó bármiről, elegendő garancia-e a személyes jótállásuk?
(A szerző lapszerkesztő)
