Defund Hungary

Ha az európai parlamenti képviselők és ideológiai szponzo­raik akarata teljesül, Magyarország komoly uniós forrásoktól eshet el a nemrég életbe lépett gyermekvédelmi törvény kapcsán. Hogy ez valóban megvalósul-e, az nagyban függ attól, hogy Brüsszelben sikerül-e elegánsan kicsavarni az előző megállapodások karját úgy, hogy a „helyreállítási alapot nem kötjük a jogállamiság kérdéseihez” megállapodás most a „helyreállítási alapok elválaszthatatlanok a jogállamiság kérdésétől” mantrává változzon.

Igazán itt is csak rokonjelenségről van szó, amely lemásolja az amerikai szélsőbaloldalnak az erőszakot a társadalmi igazságosság eszközévé felemelő módszerét. Ennek leglátványosabb megnyilvánulása a rendőrség megszüntetését vagy anyagi forrásai­nak elvételét hirdető mozgalom. A „Defund Police” mozgalom, tehát a rendőrség pénzforrásainak büntető megvonását hirdetők, a tavalyi faji zavargások során söpört végig obszcén fehérellenes rasszista ideológia és erőszak mellett az Egyesült Államokon.

Portland, Seattle, Los Angeles, Baltimore és több tucat más amerikai város is meghajolt a demokrata politikusok által támogatott randalírozók előtt, és valóban óriási összegeket vontak meg a rendőröktől, akik sok helyen már így is komoly emberi erőforráshiánnyal küszködtek. Az anyagi megszorítások és a politikai boszorkányüldözés eredményeként ezekben a demokrata párti városokban a rendőrök száma egy éven belül tizenöt-húsz százalékkal is csökkent. Akik pedig maradtak, félnek a bűnözők ellen fellépni, ellenséges reakcióktól tartva.

A bűnözők és a szélsőséges faji teóriákból profitáló csőcselék örömére ezekben a városokban gyakorlatilag egy permanens közbiztonsági krízishelyzet alakult ki, ahol a mindennapok dinamikája valahol az elszámolhatatlan helyi közösségi vezetők és a drogdílerek között dől el.

A gyermekvédelmi törvény körül kialakult európai baloldali konszenzus szinte egyhangúlag követeli a magyarok kiéheztetését és az uniós források megvonásával való zsarolását. Arra már nem is érdemes igazán reflektálni, hogy az öncélú centralizáció bűvkörében ügyködő uniós bürokrácia a közigazgatás funkcióját megint inkább hatalmi pozíciónak tekinti, amellyel uralkodni szándékozik a tagállamok polgárai felett.

Az viszont ennyi csalódás után is meglepő európai jóakaróinktól, hogy még mindig mennyire képtelenek levonni a tanulságot saját és mások hibáiból. Ha erre legalább egy pubertás gyermek szintjén képesek lennének, akkor az amerikai példából láthatnák, hogy az ilyen bosszúhadjáratok és középkori stílusú ostromok legfőbb áldozatai legtöbbször maguk az éheztetők.

Amerikában a rendőrséget elhagyók nagy része el tudott helyezkedni, sokszor egy jobban fizetett munkahelyen, ahol a Forbes magazin felmérése szerint sokkal nagyobb megbecsülésben van részük, mint a régi munkahelyükön. Akik viszont most bajban vannak, azok elsősorban azok a szegénységben és immár közbiztonság hiányában élő, kiszolgáltatott társadalmi rétegek, amelyeket a baloldali demokrata politikusok rászedtek, és felhasználtak saját céljaikra.

Valószínűleg így lesz ez a mi kiéheztetésünkkel is. A jogállamiság leple alatt zajló jogsértési eljárás a gyakorlatban annak a jele, hogy az Európai Unió jogalkotói és végrehajtói elvesztették tiszteletüket a jog iránt, és alárendelték ezt politikai céljaiknak, ideológiai utópiáik­nak.

A jogállamiságnak ugyanis nincs köze semmiféle szexuális devianciákat mentegető politizáláshoz, ez nem is köthető konkrét faji vagy genderideológiához. Az, hogy „jogállam”, egyszerűen annyit jelent, hogy a törvényhozó és végrehajtó hatalom jogsértéseit az egyén egy pártatlan fórum előtt tudja orvosolni. Ezek a pártatlan fórumok tudnak egyensúlyt kialakítani a törvényhozó és végrehajtó hatalom harcában.

Brüsszelben épp ezek az egyensúlyhoz nélkülözhetetlen fórumok tűntek el. A parlament és a tanács, amelyeknek egymás hatalma kölcsönös ellenőreiként kellene fellépniük, most szinte egymással versengve küzdenek ugyanazon célok eléréséért, ugyanazon antidemokratikus módszerek bevetésével, és úgy tesznek, mintha az egyre erősödő ellenvélemények maguk a gonosz megtestesítői lennének, nem pedig a demokratikus diskurzus elengedhetetlen részei.

Az európai bíróságok úgyszintén reménytelenül a radikális bevándorláspárti és genderideoló­giát népszerűsítő jogvédő csoportok befolyása alatt állnak, amint ezt az Európai Jog és Igazságosság Központjának felmérése is kimutatta.

Brüsszelt magyar szemszögből megfigyelve Manheim Károly hasonlata jut eszembe: a szent és hisztérikus között csak fokozati különbségek vannak, de társadalmilag nagyon káros az, amikor elkezdjük a szenteket hisztérikusként, a hisztérikusokat pedig szentekként kezelni. Az ilyesmi akkor történhet egy közösségben, amikor eltűnnek a hagyományos vallásos integráló erők, és helyükbe valláspótló ideológiák jelentkeznek. Nyilván mi, magyarok azzal, hogy törvényi szinten „el a kezekkel gyermekeinktőlt” parancsoltunk, hozzányúltunk a brüsszeli aranyborjúhoz, a homosze­xualitáshoz és az LMBTQ-hoz.

De nem szabad félnünk az egymást szentté avató hisztérikusoktól. Olyasvalakinek, aki győztesként kerekedett ki egy vitából, nincs szüksége durva fenyegetésekre vagy zsarolásra. Ha büntetnek minket, ha nem, a magyaroknak továbbra is egyetlen dologra kell összpontosítaniuk, mégpedig arra, hogy a helyes úton maradjanak. Ennek pedig egyik legfőbb mutatója az, hogy gyermekeink biztonságban nevelkednek-e vagy sem, átadjuk-e őket olyanoknak, akik szexuális tárgyként kezelik őket, vagy pedig a szülői nevelés és szeretet ölelésében cseperedhetnek fel erős, öntudatos magyarokként.

(A szerző újságíró)