Nem félünk!

Mindenki, aki megélte a kommunizmust és annak bukását, tudja, hogyha a félelem eltűnik, csak idő kérdése, mikor tűnik el rossz szagként az a rendszer is, amely rettegésre építette a hatalmát.

Sokunknak már abban az élményben is részünk lehetett, hogy a marxista tanokat nemcsak megéltük, és nemcsak láttuk ezek látványos bukását, de immár visszatérésüket is megtapasztalhattuk. Ez a marxista bumeráng: minél erősebben hajítjuk el jó messzire a történelem szemétdombjára, annál erőteljesebben repül vissza felénk – veszélyeztetve nemzeti szuverenitásunkat. Ez, amikor eldobtuk, még vörös volt, mire visszatért, már szivárványszínű lett.

Épp, amikor az átlag magyar kigyógyulni látszott a ’89-es „olyanok leszünk majd, mint a svédek vagy németek” ártatlan de naiv utópiájából, a svédek, németek és társaik kulturális imperializmusa elszabadult gőzhengerként száguld hazánk felé, hogy letarolja az általuk nem szentesített zsenge magyar hajtásokat.

Micsoda irónia, hogy ebben a konkrét történelmi pillanatban sokkal több közünk van a szabadságukért küzdő kubaiakhoz, mint volt nyugati példaképeinkhez! És nem is annyira egy klisé szintjén, hogy lám, ők is, mi is a marxista vírus valamelyik mutációjától próbálunk megszabadulni. Ma inkább az köt bennünket össze, hogy mi sem félünk. Nem félünk többé.

Persze Kubában nem félni lényegesen bátrabb dolog, mint az, ahogy ezt mifelénk teszik. A kubaiaknál ehhez egy adag kurázsira van szükség, nálunk a félelem hiánya inkább önjelölt brüsszeli gyarmatosítóink totális tekintélyvesztéséből fakad. Az egyetlen dolog, amiért viszont mi magyarok nem kacagunk, mint a pórnép, amikor a kisgyermek felkiáltott, és azt mondta, „a király meztelen”, az az, hogy a centralizált európai bürokrácia meztelen kiskirályai pont az őszinte és ártatlan gyermekséget vették célpontjukba, amit egyetlen jó érzésű magyar sem fog tolerálni.

Nem félünk a minket kiéheztetni és térdre kényszeríteni akaróktól, mert látjuk, nemzetünk soraiból csupán milyen gyatra szövetségeseket tudtak maguk köré toborozni. Minden erejükkel azon vannak, hogy egy félkegyelmű főpolgármestert lássanak majd a kormány élén, és ha esetleg ez valahogy mégis félreértené, hogy mit is akarnak tőle ezek az idegen nyelven beszélő külföldiek, akkor ott van nekik a magyar Hillary, aki hazagyűlöletével és kielégíthetetlen bosszúvágyával talán még amerikai eredetijén is túltesz.

De kétségbeesésükben olyan mélyre süllyedtek, hogy brüsszeli belső szentélyeikben a legmagasabb szinten fogadják azt a senki által meg nem választott, semmiféle felhatalmazással nem rendelkező milliárdos ficsúrt, akinek ha a dúsgazdag apukája nem vett volna örökbérletet a megvásárolható politikusok európai fórumára, most valószínűleg hamburgerpogácsákat grillezne egy floridai motel étkezdéjében. Ő az, aki az Európa modern kori történelmében példaértékű magyar gyermekvédelmi törvény helyett egy „lex Alexet” próbál nekünk eladni, amely hősiesen megvédené a szexuális peremvidék lakóinak érdekeit, csak épp a gyerekekét nem.

Hát így, kubai testvéreim, jó úton jártok. Nálunk Magyarországon úgy mondják, hogy „demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni”. Nálunk is vannak persze olyanok, akik félnek, de néhány ártatlan fiatal lelket kivéve, aki még mindig azt hiszi, hogy a liberális világnézet szellemvasútjának ijesztő szörnyei valódiak, főleg olyanok félnek, akiknek ez több szempontból is érdekükben áll. Egy demokrata nem fél, mert bátorság nélkül csak nyílt társadalmat lehet építeni, demokratikusat nem.

(A szerző újságíró)