Vélemény és vita
Margaréta és marharépa
A világháború befejezése után elkezdődött a romok eltakarítása és a világ újjáépítése. Az emberek elsőként a lebombázott, szétlőtt templomaikat hozták helyre vagy építették újjá. Mindezt összefogással tették, hogy hálát adjanak az Istennek
Margaréta és marharépa. Egy virág és egy haszonnövény. A margaréta egy bájos, fehér szirmú mezei virág, a marharépa egy kevésbé ismert állati takarmány, amely a háborúkban elődeink táplálékaként szolgált, és érdekes módon most, a világjárvány idején újra az asztalokra került. Ha valaki felcsapja az internet nagy szakácskönyves oldalait, igazi különlegességként talál marharépaételeket is…
1944. március 19.: elindul a Margaréta-hadművelet, és a németek által megszállt Magyarország pokoli hadszíntérré változik. Katonai menetoszlopok masíroznak az utcákon, bombarobbanások és fegyverropogások robaja tölti be a levegőt, a zsúfolt kórházakban orvosok küzdenek az emberi életekért, a rettegő családok hetekre, hónapokra a légópincék sötétjébe kényszerülnek. Dédszüleink, nagyszüleink mérhetetlen kínokat éltek át, amelyek a nagy csendek mögött rejtőztek vagy a családi legendáriumok megnyitásakor láttak csak napvilágot.
Rettenetes év volt Magyarország számára az 1944-es, aki nem akkor élt, talán felfogni sem tudja, mennyire az. Ahogyan a megkönnyebbülést sem tudja valóban átérezni, amit az emberek a háború befejezésekor éreztek. Kiléptek az utcára, felnéztek az égre, és csak annyit mondtak: hála Istennek! S egy egészen új világ vette kezdetét.
Egy évvel ezelőtt sejtelmünk sem volt róla, hogy több mint hetven évvel a második világégés után újabb háború, egy világjárvány sújt le ránk. Egy szabad szemmel láthatatlan, apró lény gyakorlatilag leállította, gúzsba kötötte a föld lakóit: nem jártak a repülők, nem utazhattunk szabadon, beszorultunk a lakásainkba, tiltottá váltak szociális kapcsolódásaink, elmaradtak a baráti, családi beszélgetések, ünneplések, ölelések.
Elcsendesült, lelassult a világ, megnőttek a fizikai és lelki távolságok. Elborzadunk, amikor a 76-77 évvel ezelőtti eseményeket taglaló beszámolókat hallgatjuk és a dokumentumfilmeket nézzük. Akár a Sziklakórházban, akár most a járványkórházakban az orvosok és az ápolók cselekedete minden esetben emberfeletti.
Bár most nem folyt vér, mint a világháborúban, nem a sebészeké volt a főszerep, de a vírus is súlyos károkat okozott az emberi szervezetben, a kapcsolatokban, családokban, munkahelyeken és a különféle közösségekben. A két esemény között komoly párhuzam húzódik, csak észre kell vennünk és tanulnunk abból, amit szüleink, nagyszüleink tanulságként átörökítettek ránk.
Ferenc pápa Álmodjunk együtt: út egy jobb jövő felé című könyvé-ben felidézi a Teremtés könyvét, benne Bábel tornyának történetét.
A bibliai torony megépítéséhez rengeteg téglára és rengeteg emberre volt szükség. Ha építkezés közben leesett egy tégla, az tragédiát jelentett: leállt a munka, és a hanyag munkást kemény verésben részesítették. S mi történt, ha a munkás leesett és meghalt? Folytatódott a munka: az egyik tartalékember, a munkában sorban álló rabszolga előrelépett és elfoglalta balesetet szenvedett társa helyét, hogy a torony minél magasabbra emelkedhessen és minél hamarabb elkészülhessen.
A világháború befejezése után elkezdődött a romok eltakarítása és a világ újjáépítése. Az emberek elsőként a lebombázott, szétlőtt templomaikat hozták helyre vagy építették újjá. Mindezt összefogással tették, hogy hálát adjanak az Istennek. Megszületett tehát a szolidaritás, a testvériség, amely továbblendítette a világot. Az emberek kéz a kézben igyekeztek megteremteni azt az új közösséget, amely a sok szörnyűségből és kegyetlenségből újra a fény felé tudta vezetni őket.
Eltelt azonban 77 év, és a fogyasztói társadalmunk éppen azt teszi, amit annak idején, a bibliai időkben tettek: építi az újabb és újabb Bábel-tornyokat, ahol nem az a fontos, ki építi, csak az számít, hogy a torony minél magasabbra törjön. A fogyasztói társadalom monumentális „Bábel -torony-építkezése” közepette tört ránk a vírus és kezdtek hullani a téglák. Bábel tornya összerogyott.
Mindegy, hogy távolról vagy közelről vívtunk harcot a vírus ellen, észrevehettük, hogy egyre több ember fordult a másik felé. Ismét megszületett a szolidaritás: bevásároltunk a szomszéd néninek, naponta felhívtuk a négy fal közé kényszerült szüleinket, nagyszüleinket, gyógyszert vittünk beteg ismerőseinknek, a kerítésen keresztül dobtunk puszit a dédinek, együttérzést és köszönetet jelző szíveket rajzoltunk és tettünk ablakainkba.
Észrevettük, hogy a tégla helyett értékesebb az ember, egy jó szó, egy kedves gesztus, egy biztató szemkontaktus vagy a maszk fölött ránk mosolygó tekintet. Ahogyan elődeink azon a tavaszon feltekintettek az égre és hálát adtak, talán elérkezett az idő, amikor nekünk is azt kell tudnunk mondani: hála Istennek!
Nincs más dolgunk, mint naponta leírni vagy lelkünk noteszében számbavenni, milyen jó dolgok történtek és történnek velünk. Eljött a csend ideje, és olyan virágok nyílnak, melyeket korábban talán észre sem vettünk. Sok-sok elfelejtett margaréta, amelyről nem a hadművelet jut eszünkbe, hanem számos értékes ember, nemes gesztus, szívmelengető jótétemény és kedvesség.
A világháborúban a marharépa nagyon nagy értékkel bírt, éhező emberek nyúltak utána és falták nyersen, menekülve az éhhalál elől. Vannak olyan szegény tájai Magyarországnak, ahol a népi konyha már korábban is asztalra tette feldolgozva ezt a növényt, az elmúlt években pedig kulináris különlegességek közé került néhány gasztrogurunál. A marharépaételek elkészítését a karantén hosszúra nyúlt ideje alatt bárki kipróbálhatta, kiszállították, ha valaki megkívánta. Európában ennyit változott a világ két katasztrófa között.
Az általános jólétet még egy ilyen hihetetlen, huszonegyedik századi vírus-világháború sem fenyegetett világégéssel, éhhalállal, teljes kiszolgáltatottsággal, kitettséggel. Talán bele sem gondoltunk, milyen hálásnak kell lennünk mindazért, ahogy átéltük ezt a kicsivel több mint egy évet, amely talán sehol nem volt a Margaréta-hadművelet alatt és után felégetett országhoz, emberek millióit méltóságukban meggyalázó időkhöz képest.
Fel kell tennünk a kérdést: más emberek lettünk-e? Fel kell tennünk a kérdést: vajon újra nem csak a gazdaság és gazdagság Bábelének építésébe kezdünk? Fel kell tennünk a kérdést: észrevesszük-e a plázák bejáratánál margarétacsokrot áruló reszketeg kezet, megbecsüljük-e a mindennap asztalunkra kerülő ételt? Mind a két világkatasztrófa mély nyomokat hagyott az emberiségen.
Minden igyekezet arra fordult egykor és ma is, hogy talpra álljunk, hogy a földre hullott téglákat újra helyükre rakjuk. Épületek romba dőlhetnek. Épületeket újra épülhetnek. Újra terem a marharépa a földeken, újra nyílik a margaréta az árokpartokon és a kertekben. Bábel tornya a mindent megoldani képes, öntelt hatalom, a halál kultúrájának jelképe, a két növény az életé. A nagy nyitás, a kiszabadulás után az újra elinduló hajszában meglátjuk még őket?
(A szerző teológus)
