1867–2021 pénzügyes szemüvegen keresztül

Nem alaptalan a mondás, hogy a pénz maga a hatalom, vagy az, hogy a háborúkhoz három dolog kell, pénz, pénz és pénz. Valójában a háború sem más, mint egyfajta hatalomgyakorlás. A banális igazságok ellenére a hivatalos történetírások nagy ívben kerülik a pénz témáját , hogy a pénz milyen hatást gyakorolt és gyakorol ma is a világ történéseire.

A marxista történetírás esetén ez a kibicsaklás érthető is, hiszen azt hirdeti, pontosabban akarja minden áron elhitetni, hogy a történelem a tömegek által determinált objektív folyamat. Ezzel a marxistáknak sikerül a pénzt a folyamatból varázslatos módon eltüntetni, a történelem eseménytörténetét pedig egymásra épülő, egymással szoros összefüggésben lévő eseménysorok helyett kreált eszmetörténeti alapokra helyezni.

Mi sem jellemzőbb, hogy pénztörténettel érdemben még a közgazdasági jellegű felsőfokú képzésekben sem foglalkoznak. Ezért is vagyok nagyon hálás hajdani professzoromnak Riesz Miklósnak, hogy a múlt század hatvanas éveinek közepén a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen fakultatív tárgyként felvehető Különleges Bankismeretek címet viselő tárgyban felkeltette az érdeklődésemet a téma iránt.

Engedtessék meg nekem, hogy a pénzkérdést hazám szemszögéből vizsgáljam és kíséreljem meg elhelyezni a világ folyamataiban a hozzánk legközelebb álló időszakban 1867-tól napjainkig, amikortól modern kori független – időnként csak részben független – Magyarországról szokás beszélni.

Előre bocsátom, a vizsgált időszakban hazánk is a ma angolszásznak nevezett pénzbirodalom valamiféle függésében létezett, és létezik ma is. Az előzményekhez tartozik, hogy ez az angolszász pénzbirodalom-építés a magántulajdonban lévő Bank of England alapításával indult, közvetlenül az után, hogy a spanyol kereskedelmi flotta fosztogatásán meggazdagodott britek megunták a felettük bábáskodó és parancsolgató monarchiát. Forradalmat csináltak, a királlyal fizikailag is végeztek, majd ötven év múltán szimbolikus hatalommal mégis ismét királyt ültettek a trónra, aki ezután csak uralkodik, ám már nem kormányoz.

Az ezt követő ugyancsak mesterségesen szított francia forradalom azonban nem hozta meg rögtön a várt sikert. Napóleon néhány ügyes húzással saját birodalmat és pénzt teremtett. A pénzbirodalom bővítése Napóleon legyőzése után öles léptekkel haladt, és Franciaországban is a Rothschild családhoz fűződik, amely már a Napóleon elleni koalíciókat, például a bimbózó ellen-pénzbirodalmat is bőkezűen finanszírozta. Így került sor 1816-ban a család bécsi letelepedésére, benne a hazánkat is tartományként magába foglaló Habsburg Birodalomban.

A pénzforgalom birtoklásának valós jelentősége azon is lemérhető, hogy Kossuth 1848-as hazai pénzreformja, a Kossuth-bankók által biztosított rövid életű pénzügyi függetlenség jó másfél évet adott az egyébként eleve bukásra ítélt szabadságharcnak.

További komoly jelzés, hogy Windisch-Grätz herceg fővezér alig foglalkozott Budán a hadjárattal, sokkal jobban izgatta a pénznyomó lemezek kézrekerítése, amiket a kormány viszont időben Debrecenbe menekített. A nem kívánt pénzügyi függetlenségünk olyan dühöt generált, hogy a birodalmi jog szerint is végig jogszerűen eljáró Batthyány Lajos miniszterelnök halálos ítéletét azzal a váddal alapozták meg, hogy nem fékezte meg pénzügyminiszterét, Kossuth Lajost, és ő forgalomba dobta a bankókat.

Az általánosan ismert történészi hipotézis szerint az 1867-es kiegyezés az osztrák és a magyar elitek kiegyezése volt, holott inkább arról szólt, hogy legalább egymással nem rivalizálnak, és az adott duális monarchia keretében intézik ügyeiket a Rothschildok által megadott és dominált pénzügyi szerkezetben.

Rotschildék 1867-ben ismét rákapcsoltak, a magyar államrészbe is betelepedtek, megalapították érdekeltségüket, ez volt az Általános Magyar Hitelbank, amely egy évtizeden belül a hazai banktőke több mint a felét adta, a magyar államrész pénzügyeinek intézője lett a számlavezetésben és a hitelek kiadásában. A már 1816 óta létező jegybankba viszont nem kaptunk bebocsátást egészen 1878-ig.

A kiegyezés utáni dinamikus gazdasági fejlődésnek is legalább két olvasata van. A nemzetközileg használatos mutatók szerint ez a dinamizmus kétségtelen, nagyot nőtt az ipar, a kereskedelem, pénzintézetek sora jött létre, nőtt a nemzeti jövedelem. Az elhallgatott olvasat pedig arról szól, hogy az 1873-ban kreált spekulatív gabonatőzsdei áresés miatt sorozatban jutottak megbuktatott jelzáloghitelek fejében a hazai tulajdonban lévő gazdaságok új befektetők kezébe.

A dinamizmus gyümölcseit leginkább a hazánkba települt idegen tőke és függelékei élvezték. Kiépítették szellemi holdudvarukat is. A hazai társadalom nagy része akkor nem vagy időben nagyon késve érzékelte, hogy az új szellemi áramlatok nem szólnak másról, mint az 1867-es kiegyezési építmény szétrobbantásáról és a még sokkal szorosabb fő pénzbirodalmi kötelék létrehozásáról. Raffay Ernő könyvei ezen új szellemi áramlatokról bőséges tájékoztatást adnak.

Időközben az angolszász pénzbirodalomnak számolnia kellett egy újabb ellenbirodalom felemelkedésével, az 1871-ben gründolt Németországgal. Gyors döntésekre volt szükség. A félelem szülte, hogy a pénz fő székhelye 1913-ban New Yorkba költözött. Magántulajdonosok hozták létre a máig is ismeretlen, csak feltételezett magánkezekben lévő Federeral Re­serve Bankot. A britek viszont a gazdag aranylelőhelyek elfoglalásába kezdtek bele a búr háborúkkal, hiszen a félelmetes ellenfél, Németország pénzét, a Reichsmarkot aranyalapon indította.

Az első világháború pedig a világtörténelem máig legsikeresebb pénzforgalmi projektje. Eredményeként a korábban Európától függő Egyesült Államok a győztes és vesztes országokat magán pénzrendszerén keresztül egyaránt függésbe hozta, és abban tartja a mai napig. Így a Horthy–Bethlen-féle Magyarország sem tudott megszabadulni a pénzbirodalmi függéstől.

Részint az Általános Magyar Hitelbank változatlanul az ország legnagyobb bankja maradt, és az 1924-ben alapított Magyar Nemzeti Bank is csak a Bank of England kölcsöne segítségével tudta 1927-ben a stabil pénzt, a pengőt kibocsátani. A kommunizmus négy évtizedének első hányadában a közvetlen kitettség azért nem mutatható ki, mert a külfölddel folytatott pénzforgalom szigorú államtitok volt, ennek története sajnos máig feltáratlan.

Kiválóan dokumentálhatók, ámde mégis hivatalosan titokban maradtak a hazai kommunizmusnak a mai liberális világpiacba történő integrálásának kártéteményei. Az áruforgalmon keresztül az export alul- és az import felülszámlázása révén kicsorgott dollár tízmilliárdok mellé maga a jegybank is megtette a magáét.

A Tax Justice Network szakcég a hazánkból a rendszerváltás után „kimentett” értéket 450 milliárd dollárra teszi. A pénzforgalom monopóliumát gyakorló MNB pedig a külfölddel folyatott devizaműveletein keresztül juttatott dollármilliárdokat külföldi kezekbe. Az ebből keletkező veszteségeket egészen 1997-ig sikerült hamis könyveléssel elleplezni.

1997-ben a több mint kétharmados hazai globalista parlamenti többség fel sem tette a kérdést, hogy az MNB által külföldi pénzekben felvett hiteleket vajon az államkassza rendelkezésére bocsátotta-e valaha is a jegybank, ugyanis nem tette. A hitelfelvételeket az MNB kamathalmozódásokkal és árfolyamveszteségekkel pótolta,vagyis a veszteségeket finanszírozta.

Ezért fogadtak el mintegy húszmilliárd dollár újabb államadósságot, és takarították ki a jegybank könyveit. Kérdés, hogy manapság hogyan állunk a befolyásoltsággal? A világ pénzügyi főhatalma is nagyon sokat tanult, végképpen elszemélytelenedett, elarctalanodott.

Az viszont tagadhatatlan, hogy a világba kerülő pénzmennyiség döntő hányadának forgalomba kerüléséről ma is az arctalan Federal Reserve-ben döntenek. Az Európai Központi Bank lénye­gében mint egy fiókintézet működik, semmiféle jogi kötődése sem az unió tagországaihoz, sem az euró­pai intézetekhez – tehát Európához – nincs.

Manapság a nagy bankok tulajdonosi viszonyai is személytelenek és áttekinthetetlenek, nem vezethetők vissza konkrét tulajdonosokra. Az azonban feltételezhető, hogy az érdekeltségi kapcsolat a pénzforrás és a bankrendszer nagyjai között nagyon is direkt. 2008–2009 ennek tanúbizonyságául szolgált. A hazánkban működő külföldi érdekeltségű bankegységek értelemszerűen továbbra is erre a vezénylésre hallgatnak.

A 2010 előtti időkhöz képest azonban vannak nagyon is lényegbe vágó eltérések. A 2010, de főként 2013 óta folytatott patrióta gazdaságpolitika részbeni pénzforgalmi önállóságot tett lehetővé. A jegybank ma nem egyszerű továbbítója az angolszász pénzbirodalom döntéseinek, hanem növekvő mértékben saját rezsiben saját nemzeti érdekek mentén is tud hozni pénzforgalmi döntéseket.

Ma már odáig is eljutottunk, hogy ezeknek a kereskedelmi gyakorlatba való átültetését nem csak a növekvő, hazai gyökérzetű kereskedelmi bankok, de a nemzetközi beágyazottságú pénzintézetek is elvégzik.

Összefoglalva: a magunk mögött hagyott kissé több mint másfél évszázadban folyamatos, noha nem azonos intenzitású az angolszász pénzbirodalom tevékenysége hazánkban. Általánosan megfigyelhető, hogy a lazulás évei sokkal nagyobb lehetőségeket kínáltak nemzeti céljaink megvalósításához, mint a totális függés évei.

A teljes szakítást 1848–49 után brutális megtorlás követte, míg a relatív függetlenedés időszakait is nemzetközi kritikai pergőtűz kíséri. Ez történt a múlt század két világháború közötti éveiben, és történik 2010 után ma is. A pénzbirodalom aranykorszakai 1994–1998 és 2002–2013 közé tehetők, amikor a jövedelmek és vagyonok akadálytalanul áramlottak ki hazánkból.

A pénzbirodalom jelenlétéhez hozzászoktunk, gyengéit ismerjük, de manapság mégis sikerrel végezzük a feladatainkat.

(A szerző közgazdász)