Vélemény és vita
Gyűlölet
Az Arnold Vaatzcal készült interjú kapcsán a kelet-európai rendszerváltozás idején egy nem mindennapi találkozó emlékei derengtek fel bennem
álláspont
A német keresztény uniópártok (CDU/CSU) Bundestag-frakciójának helyettes vezetője ugyanis többek között kijelentette: számára is csak utóbb vált világossá, hogy a szocializmus éppen akkor omlott össze, amikor meghódította a nyugat-európaiak szívét.
Kollégámmal az első szabad választásokat követően nem sokkal Prágába vitt az utunk, egy amolyan „Na, most nézzük meg, milyen jövő vár Kelet-Európára!” témájú konferenciára. Az előadások egyik szünetében összefutottunk egy idős holland férfival, akinek széles mosoly ült ki az arcára, amikor megtudta, honnan érkeztünk, de pár másodperc múlva szomorúság lett úrrá rajta. „Sajnos maguknál is véget ért a szocializmus időszaka, de azért önök boldogok lehetnek, hogy évtizedekig kommunista vezetésű országban élhettek” – mondta, ekkorra már teljesen elszontyolodva.
Szerencsére egyikünket sem kellett lélegeztetőgépre kapcsolni a meglepetés okozta sokkhatás következtében. A hágai Gorbacsov Intézetből – még ma sem tudni, hogy mi fán terem ez a szervezet – érkezett németalföldiről ezek után csak azt tudtuk meg, hogy életében nem járt a térségünkben.
Egy idő után a diskurzus kezdett eldurvulni, amikor kollégámmal igyekeztünk néhány, számára ismeretlen ténnyel szembesíteni a kommunista időszakkal kapcsolatban. Ő csak hitetlenül a fejét csóválta, majd faképnél hagyott minket. Erre mondta Vaatz: a keleti szocializmus összeomlása a nyugat-európai baloldal számára a legnagyobb és legsúlyosabb vereség volt, amit valaha is átélt. Mivel a politikai baloldal lényegében az egész médiaspektrumot uralja, az utóbbi években pedig semmilyen játékteret nem engedett a konzervatív hangoknak, gyűlölettel viseltetik Orbán és Kaczynski iránt.
Harminc évvel ezelőtt ott, Prágában nekünk már szembesülnünk kellett azzal, hogy az addig követendő példának tekintett nyugatiak, különösen az értelmiség jelentős részét kitevő baloldaliak tulajdonképpen nem örülnek a térségbeli változásoknak. Akkor persze még nem tudatosult bennünk mindannak a következménye, hogy a nyugati kommunista pártok a kelet-európai rendszerekkel együtt omlottak össze.
A Nyugat és a kommunista rendszerek „mézeshetei”, vagyis a gorbacsovi enyhültebb időszak – talán a hágai intézet sem véletlenül vette fel az egykori pártfőtitkár nevét – valóban olyan időszak volt, amikor Nyugaton sokan hitték, hogy mégis csak van „emberarcú szocializmus”, olyanok, akik soha be sem tették a lábukat a keleti blokkba.
A kommunizmus bukásával a nyugati baloldal, amelyik egyébként is már a 60-as évektől a válság jeleit mutatta – a kínai kulturális forradalomban való csalódás, az 1968-as párizsi diáklázadás anarchiajellege, a gyáripar sorvadozása, a klasszikus munkásosztály létszámának csökkenése, az intellektuális ágazatok, például az informatika egyre nagyobb térnyerése –, teljesen aláásta a nyugati kommunista pártok ideológiáját és annak tervét, hogy a munkásosztály erőszakos módon hatalomra juthat.
És akkor összeomlott a keleti blokk. Ez okozta többek között azt az identitásválságot – tegyük hozzá, ezzel együtt véleményterrort is –, amely Vaatz felfogása szerint oda vezetett, hogy a nyugati baloldal lényegében elítélőbben vagy agresszívebben kezeli a konzervatív nézeteket valló egykori kommunista, ma már uniós államok vezetőit, mint Kim Dzsongunt. Annyira démonizálják őket, hogy érezni: mindaz, ami történt, a velejéig sérti ennek a nyugat-európai értelmiségi osztálynak az önbecsülését.
(A szerző lapszerkesztő)