A szupersemleges Svájc és a titkosszolgálatok

Soha nem fogjuk megismerni az igazság minden szeletét. Az egyik narratíva a védelmi miniszter asszony és az NDB-főnök közötti rossz munkakapcsolatról szól, a másik arról, hogy a főnök a privát gazdaságba akar váltani. Van egy harmadik lehetséges magyarázat is, amelyben kép tárul elénk a szolgálatok működésének egyesek szerint zseniális, mások szerint elítélendő módszereiről. A történet régi, de bőven belenyúlik a mába.

Boris Hagelin svéd mérnökcsaládból származó üzletember volt, a cári Oroszországban működő Nobel olajcég igazgatójának fia. A gépészmérnök Boris a két világháború közti békeidőben Európa és az Egyesült Államok között ingázva gyakorlatot szerzett az elektromechanikus kódoló gépek előállításában és piacra vitelében. Megteremtette az üzletághoz elengedhetetlen hálózati kapcsolatokat is.

A második világháború után Svájcban alapított vállalatot, mert onnan a híres svájci semlegességgel és a svédeknél jóval liberálisabb exportszabályozással a háttérben a világpiacon eredményesebben tudta értékesíteni ezeket a különleges eszközöket. Olyan jól sikerült a váltás, hogy cége, a Crypto AG a hatvanas évekre világelső lett ezen a területen.

A cégtulajdonos az Amerikai Egyesült Államok nemzetbiztonsági és hírszerző szolgálataihoz, NSA-hoz és CIA-hez fűződő szoros kapcsolatai révén a legsikeresebb géptípusokba hátsó ajtót (backdoor) telepített. Akik birtokában voltak ezen ajtó kulcsának, hozzájuthattak a titkokhoz, elolvashatták a bizalmas jelentéseket. Az amerikaiak az ötvenes évek közepétől egy titkos megállapodás alapján ismerték a hátsó ajtó működését, így aztán folyamatosan szemmel tartották a harmadik világ, egész Dél-Amerika és sok ázsiai ország titkosított hivatalos levelezését, sőt szövetségeseiket is ellátták az információk egy részével.

Ma már tudjuk, hogy a hidegháború idején több mint száz ország kormánya, diplomáciai szolgálatai, haderői, vállalatai használták a Crypto AG manipulált gépeit. A cég vásárlói között európai országok is akadtak, például Jugoszlávia vagy NATO-tagok, köztük Törökország, viszont a Szovjetunió és csatlósai nem vettek ilyen gépeket. Gyanakodtak, s ahogy 2019 óta biztosan tudjuk, nem is alaptalanul. Hagelin 78 éves korában 1970-ben 25 millió frankért adta el a Crypto AG-t, a vásárlók kilétét 2019-ig homály fedte.

Hiába próbálkoztak többen is a tulajdonosi szerkezet felderítésével, a liechtensteini titoktartás erősebbnek bizonyult. Az is lehet, hogy a kutakodók nem is akarták igazán megtudni, hogy ki birtokolja a jól jövedelmező vállalatot. Hagelin fia, a cég összamerikai képviselője New Yorkban, öt hónappal a vállalat eladását követően máig tisztázatlan körülmények között autóbaleset áldozata lett. Azt suttogták, sejthette, hogy a vállalatnak túl jók a titkosszolgálati kapcsolatai, de mindez csak szó­beszéd maradt.

Ma már tudjuk, hogy egy liechtensteini vagyonkezelő ügyvédi iroda által kreált alapítvány fedé­sében a CIA és a BND, azaz az Egyesült Államok és a Német Szövetségi Köztársaság titkosszolgálata vásárolták meg felesben a Crypto AG-t. Érdekesség, hogy ekkor Németországban az első szociáldemokrata kancellár, Willy Brandt volt hatalmon, és az ő kancelláriaminisztere intézte az ügyeket.

A vállalat élére a Siemens cégtől verbuvált vezérigazgatót ültettek. Így állhatott elő az a faramuci helyzet, hogy a két titkosszolgálat tulajdonában álló, svájci telephelyű vállalat szállította a világnak azokat a kódoló gépeket, amelyekből a beavatott szolgálatok kiválóan ki tudták olvasni a számukra értékes információkat. A vásárlók pedig azt hitték, hogy a világ legsemlegesebb országától egy feltörhetetlen svájci titkosító masinát vásárolnak. Voltak persze feltörhetetlen gépek is, azokat a svájci és amerikai megrendelők kapták.

Mindenki elégedett volt, a tulajdonosok és szövetségeseik is. Az amerikaiak, a németek, az angolok, a svédek és nagy valószínűséggel a svájciak is képben voltak a világ történéseiről. A vállalat virágzott, a munkavállalók örültek a jó fizetésnek, a kellemes tóparti környezetnek Zug közelében, a vásárlók pedig úgy hitték, hogy drága pénzért a világ legjobban kódolt gépeinek a tulajdonosai.

Kétségtelen, hogy ez a helyzet nem volt annyira abszurd, mint amennyire annak látszik. Helmut Kohl egykori kancelláriaminisztere ugyanis máig úgy gondolja, hogy a hidegháborúban sokszor tettek jó szolgálatot ezek az információk. Ezeknek köszönhető, hogy Kadhafi kezébe nem került atombomba, hogy megállapodás született Egyiptom és Izrael között Camp Davidben, mert a békeközvetítő amerikaiak már előre pontosan ismerték az egyiptomiak tárgyalási lépéseit. Ugyanakkor sok olyan információhoz is hozzájutottak, amik morálisan igencsak kétes politikai hallgatásban végződtek, Pinochet chilei vérengzésétől az argentin katonai diktatúra gyilkosságain keresztül a Falkland-háborúig.

A német titkosszolgálatnak akkor lett elege az addig nagyon termékeny együttműködésből, amikor Irán 1992-ben gyanút fogott. Kémkedés vádjával letartóztatták, majd hónapokig börtönben tartották, és testileg, lelkileg megkínozták a Crypto AG egyik teljesen ártatlan képviselőjét, Hans Bühlert. Pedig Bühlernek fogalma sem lehetett arról, hogy az általa eladott gépek nem éppen tökéletesek.

Hazatérése után előbb szívélyes fogadtatás, majd titkos­szolgálati kihallgatások várták, végül megijedve attól, hogy időközben rájöhetett a manipulált gépek titkára, elbocsátás lett a sorsa. A hallgatását kétszázötvenezer frankért váltották meg. Utólag derült ki az is, hogy a német BND (azaz a Crypto AG társtulajdonosa) némi vonakodás után egymillió dollárt fizetett ki Iránnak, és ezek után, 1993-ban meg is vált a cégtől, amely ezután teljesen az ameri­kaiak kezébe került, és ott is maradt 2018-as feloszlatásáig.

De ekkoriban már az informá­ciók világméretű lecsapolásában teljesen más – elektronikus – módszerek kerültek előtérbe, ahogy azt a Snowden-ügy óta tudjuk, és a cég maga sem volt már nyereséges.

Apropó, nyereség. Hogyan jutott el a többmilliós nyereség a tulajdonosokhoz? Úgy, ahogyan az a kémfilmekben szokás: általában készpénzben nyújtották át az egyik felét az amerikaiaknak valamelyik müncheni parkolóházban, a másik felét ugyancsak készpénzben a német kancelláriahivatalba vitték, és ott egyszerűen hozzácsapták a német titkosszolgálat általános büdzséjéhez. A parlamenti ellenőrző bizottság semmit sem vett észre.

A semlegességére méltán büszke Svájc most dolgozza fel az amerikaiak által Minervának, a németeknél Rubikonnak nevezett titkosszolgálati hadművelet belpolitikai vonzatait. Úgy tűnik, hogy maradt elég kompromittáló adat a jelenre is, mert a háromtagú vizsgálóbizottság 2020 novemberében csak egy összesítő jelentést adott ki. Ebben megállapították, hogy politikai felelősség létezik ugyan, de jogi nincs, viszont a megbízott „vizsgálóbíró” jegyzőkönyvei, a tanúvallomások továbbra is titkosítva maradnak.

Hogy ki, mikor, mennyit tudott a svájci politikában a Crypto AG valós hátteréről, azt a nagyközönség soha nem fogja megismerni, és az érintettek egy része már nincs is köztünk. Mindenesetre annyi biztosnak tűnik, hogy a három majom „nem látunk, nem hallunk, nem beszélünk” elve, mint oly sokszor, most is hasznos tanácsadónak bizonyul.

S hogy miért kellett távoznia az aktuális titkosszolgálati főnöknek? A harmadik narratíva szerint azért, mert 2019 tavasza helyett csak 2019 őszén tájékoztatta a védelmi minisztert egy olyan ügyről, amely majd ötven éve zajlik, és egyfolytában keringenek róla hírek a sajtóban. A hetvenes években ugyanis egy technikai munkatárs már gyanút fogott, és jelentést tett, de a svájci szövetségi rendőrségnél elakadt a folyamat. Ugyanez történt a kilencvenes években is Hans Bühler ügye nyomán, de akkor már a Spiegel is cikkezett a cég lehetséges titkosszolgálati összefonódá­sairól és a manipulált gépekről.

Egy neves svájci újságíró – Res Strehle – a Bühler-ügy óta, azaz csaknem harminc éve követi figyelemmel a történteket. Első könyve a témában huszonöt évvel ezelőtt (!) jelent meg, és az akkori felfogás szerint kimerítette az össszesküvés-elmélet minden kritériumát.

Ma is nagy kérdés, hogy egy ilyen „limited hang out”, azaz a CIA 2004-ben készült, mintegy emlékkönyv jellegű saját feljegyzése „Minerva” címen miért éppen mostanában, majd negyedszázaddal a történtek nyomán került a Washington Post, a ZDF és a Svájci Televízió kezébe, tekintve, hogy ez az analóg technológia régen elavult, s teljesen elvesztette a jelentőségét. Nem elvetendő az a feltételezés sem, hogy az amerikaiak a Huawei előretörésével kapcsolatban szeretnék felhívni a világ figyelmét arra, hogy így is, úgy is lehallgatja a kommunikációt a világban valahol valaki, talán jobb, ha nem a kínaiak lesznek azok.

S hogy el ne felejtsük, az újonnan megbízott – nem véglegesen kinevezett – svájci titkosszolgálati főnök ma ugyanaz, mint aki a kilencvenes években a svájci szövetségi rendőrség eredménytelenségbe fulladó vizsgálatait vezette a Crypto AG elleni gyanúsítási ügyben.