Nesze neked, konferenciasorozat

David Sassoli, az Európai Parlament elnöke az aláíráskor azt mondta: „A mai nap új kezdetet jelent az Európai Unió és minden európai számára. Az Európa jövőjéről szóló konferencia a működő európai demokráciát szolgáló közös projektként egyedülálló lehetőséget kínál minden európainak és a civil társadalomnak arra, hogy bekapcsolódhasson Európa jövőjének alakításába. Mindenkit arra kérünk, hogy véleménye kinyilvánításával vegyen részt a jövő Európájának, mindannyiunk Európájának felépítésében.”

Mondható, szép és üdvözlendő kezdeményezés, hiszen egy ideje nyilvánvaló, hogy az EU válaszúthoz érkezett: marad-e az alapító kereszténydemokrata politikusok (Schuman, Adenauer, De Gasperi) megalkotta keretek szerint önálló nemzetek keresztény kulturális gyökerű szövetsége, vagy átalakul valami, konkrétan igazából sosem megfogalmazott egységes állammá.

A világ gyorsan változik, és Európa teret veszít benne szellemi, gazdasági és politikai téren is, épp itt van hát az ideje a jövőről történő beszélgetéseknek és vitáknak. Külön izgalmas kilátásokkal kecsegtet, hogy az európai mainstream sajtó véleménybuborékjából kikerülve a kontinens lakói végre maguk mondhatják el, mit gondolnak fontos kérdésekről.

Szóval izgalmas és vitális időszak elé nézhetünk, gondolta az ember, aztán szembesülnie kellett vele, mit is gondol az egész konferenciasorozatról a magyar ellenzék. Cseh Katalin, a Momentum EP-képviselője véleménycikket írt a Politico.eu-ra, amelyben az izraeli helyzetre adandó uniós nyilatkozat magyar vétója kapcsán kifejtette, nem működik az EU külpolitikai döntéshozatala, és milyen borzalmas, hogy bizonyos dolgokhoz a tagállamok egységes álláspontja szükséges, és hogy Orbán Viktor úgymond vétói ajándékok Oroszországnak és Kínának, mert a két ország az unió megosztásában érdekelt. Végül kifejtette, reméli, a konferenciasorozat változtat majd ezen a döntési mechanizmuson.

Nesze neked, nagy ívű, elméletileg az európaiak tömegeit megmozgatni hivatott, jövőt kutató-felvázoló disputa, a mi ellenzékünk azt várja tőle, bontsa le végre a számára kényelmetlen, a konszenzuskeresést preferáló döntési szisztémát, hogy ezután már beszélgetni se kelljen azzal, aki nem úgy látja a világot, mint az éppen többségben lévő baloldal, simán le lehessen nyomni bármit a torkán. (Kíváncsi lennék, fordított erőviszonyok mellett napi hány óra sirámot hallhatnánk a többség európai diktatúrájáról – ahogyan ezt tíz év alatt megszokhattuk.)

De hát van-e ezen bármi csodálkoznivaló? Nyilván nincs. Ez ugyanaz a turmixkoalíció, amelynek tagjai attól, hogy a kormányzat felújítja a budai Várat, és a minisztériumok oda költöznek, a királyságra asszociál meg arra, hogy lenézi a társadalmat, ugyanaz, amelyik nemegyszer nyilván a határtalan tisztelet gesztusaként tudatlannak és tájékozódásra képtelennek nyilvánította az ország vidéki lakosságát, ugyanaz, amelyiknek a képviselői 2010-es hivatalba lépésétől kígyót-békát kiabálnak a jobboldali kormány(ok)ra, majd ugyanazzal a szájjal a megosztás vádját is rákiabálják gátlás nélkül.

Amelyiknek egynémely tagja a legrosszabb kommunista időket idéző módon hergeli az erre fogékonyakat, míg mások a társadalmi béke megteremtőinek szerepében lépnek fel. Mint egy elbaltázott pánsíp részei, amelyiknek külön-külön hangjaiból sosem áll össze semmilyen harmónia.

Ez az ellenzék Magyarországnak is nagy tehertétel, összefogva a barátaival pedig Európa számára végzetes lehet.

(A szerző lapszerkesztő)