Vészkiáltás Macroniából

Akkor a háttérhatalom ebei nekiestek és elérték, hogy kampány közben visszalépett. Így a megbukott Holland-féle baloldal és a vezető nélkül maradt jobboldal csalódottjainak bevonásával, becsúszó szereléssel sikerült a Gepetto mester által faragott újabb Pinocchiót most Franciaország élére tolni.

Macronból, a korábbi szocialista pénzemberből centrista politikus, majd köztársasági elnök lett. Azóta szinte állandósult a belső forrongás az országban, mivel megszorító intézkedéseiben nincs tekintettel a tömegek riadozására (lásd: sárgamellényes tüntetéssorozat). Világnézeti látomása a G7 szintjére emelt „feminista politika” és a genderegyenlőség erőltetése. A francia dicsőség (gloire) kopott fényét csiszolgatva többszöri nekifutással át szeretné venni Merkel Németországától az Európa-projekt irányítását, ám nincs hozzá elegendő karizma (charisma) sem.

Nagy bejelentéseit gyakran nem követi hatékony cselekvés. Az otthoni terrorizmusra válaszul tett iszlámellenes kijelentése csak mérgesíti a helyzetet bel- és külföldön. Míg Párizs 2015 őszén még a menekülteket pátyolta, Macron már javaslatokat tett a migrációs válság európai kezelésére, persze hangsúlyozva az európai teher- és bevándorlóelosztás igényét. Elismeri, hogy a kibocsátó térségeket kéne rendbe hozni, akár jelentős fejlesztési juttatásokkal. A dolog azonban marad hamleti „szó, szó, szó” – nem működik.

A 2015. évi déli beözönlést átélt Magyarország polgára mi gondolhat az olyan sikerként bejelentett hírről, minthogy legutóbb szilveszterkor csak kilencszáz gépkocsit gyújtottak fel javarészt betelepült randalírozók, szemben a tavalyi másfél ezerrel (!). Mit gondolhat olyan hírekről, miszerint a bevándorlók ifjai azért hívják fel a rendőrséget, hogy a kiszálló rendfenntartókat csapdába csalják. Egyre többször támadnak meg egyenruhásokat lakhelyük vagy munkahelyük közelében is.

Az ember nem érti, hogy lehet így ellátni a rendfenntartó munkát? Meddig bírják még a küszködést a fegyveres testületek? Mert érthető, hogy az engedelmesség parancsa működteti őket, és nem politizálhatnak. De a tehetetlenség alig elviselhető.

El is szakadt a fonal. Először a már nyugállományban lévő volt vezetők nyitották ki a szájukat. Április 21-én húsz (!) volt tábornok, valamint sok-sok katona- és rendőrtiszt nyílt levelet küldött Macron elnökhöz, a kormánytagokhoz és a parlamenti képviselőkhöz címezve.

Ebben polgárháborús veszélyre hívták fel a felelősök figyelmét, arra hivatkozva, hogy az országban zajló szétesés, az erőszak eluralkodása sürgős fellépést, hatékony intézkedéseket kíván. A politikai hatalom válaszul megfenyegette őket. Ami pedig több puszta fenyegetésnél: a párizsi ügyész felszólítása eljárás indítására, sőt legutóbb François Lecointre vezérkari főnök felszólítása: lépjenek ki a hadseregből az országért aggódó katonák.

Mégis bekövetkezett a robbanás. Május 4-én már aktív katonatisztek, kétezren jelentik be, hogy csatlakoznak az idősek kezdeményezéséhez. (Ekkor a válasz: a Védelmi Hírszerzési és Biztonsági Igazgatóság, a DRSD mozgósítása az aláírók ellen.) Közben a sajtó szivárogtat, majd május 9-én este nyilvánosságra hozza a második kiáltványt is a Valeurs Actuelles jobboldali újság.

Hétfőn, kedden már milliók olvassák, és több százezer aláírással csatlakoztak. A belügyminiszter mégis gúnyolódik rajtuk, a fegyveres erők minisztere szerint „a retorika, a hangnem, a szókincs szélsőjobboldali”, és maga a miniszterelnök is a nyilatkozókat támadja, nem a szövegre válaszol: „politikai manőverről” beszél.

Közben április 23-án egy terrorista leszúrja a 49 éves rendőrhivatalnokot, Stéphanie Monfermé asszonyt Rambouillet-ban, és május 5-én a 36 éves rendőrt, Eric Massont lövi le egy másik Avignonban.

Az aktív tisztek május 9-i proklamációja ennek fényében különösen érthető. Azok, akik fegyveres szolgálatban életüket teszik kockára hazájukért – ahogy írják: Afganisztánban, Maliban, a Közép-afrikai Köztársaságban vagy másutt vásárra vitték bőrüket az iszlamizmus ellen – nem maradhatnak közönyösek, ha azt tapasztalják, hogy otthon engedményeket tesznek az ellenségnek. Sőt épp mivel ténylegesen nem politizálnak, szakmai értékelés az, amelyet adnak.

Céljuk: megelőzni az összeomlást. „Úgy látjuk, hogy a gyűlölet Franciaország és annak történelme iránt normává válik.” Nyugdíjas társaik mellé állnak: ők harcoltak a hazáért, és most ők emelnek szót azért, hogy Franciaország el ne bukjék. Ezért zárják a levelüket a tisztségviselők sürgetésével:

„Mozduljanak, hölgyeim és uraim! Ezúttal nem megrendelt érzelmekről, kész formulákról vagy médiavisszhangról van szó. Nem arról van szó, hogy meghosszabbítsák mandátumukat vagy meghódítsanak másokat. Hazánk, az önök hazájának fennmaradásáról van szó.”

Igaza van Bruno Retailleau-nak, a szenátus LR-csoportja elnökének: „Ahelyett, hogy boszorkányüldözést indítanánk katonáink ellen, akik életüket kockáztatták és még mindig kockáztatják a nemzetért, a kormány jobban járna, ha gyújtogatókra vadászna, mindazokra, akik felgyújtják a hazát.” És így folytatja: „A vírus elleni háborúban az állam példátlan eszközöket vetett be, túllépve a szokásos jogi kereteken.

Miért nem teszi ugyanezt, ugyanolyan erővel, hogy semlegesítse azokat, akik háborúznak Franciaország ellen? Amikor a covidról van szó, a politikus nem foglalkozik a szabadságjogokkal. De ami az iszlamizmust, az ellenőrizetlen bevándorlást illeti, akkor a szabadságjogokat ürügyként használja fel a nem cselekvésre. Itt rejlik az igazi botrány. Itt kell lennie az igazi vitának.”

Túltekintve Franciaországon, megdöbbentő párhuzam jelentkezik.

Amerikában is nyílt levelet írtak nyugállományú tisztek, 120 aláírással. Ebben kifejtik, hogy a 2020-as választást elcsalták a demokraták, hogy Biden alkalmatlan, és hogy balos diktatúra épül az Egyesült Államokban (azzal, hogy nem valós fenyegetések ellen is beveti a kormány a hadsereget, például a Capitoliumnál), és hogy a nemzet harcban áll a szocializmussal és marxizmussal. A fősodor nevében egy másik volt főparancsnok szájába adott válasz erre ennyi: a levélírók republikánus jobboldaliak, és gyengítik a hadsereget és így az országot is…

Nekem mégis Wass Albert sora ötlik fel: „És lészen csillagfordulás megint.”

(A szerző volt külügyi államtitkár, a Nemzeti Fórum alelnöke)