A fekete ötven árnyalata

Jó szándékú? Karácsony budapesti főpolgármesterként vagy nincs tisztában azzal, hogy mi volt a magát objektívnek tartó orgánum célja a cikk megjelentetésével, ez esetben alapos tájékozatlanságról tesz tanúbizonyságot, vagy nagyon is tudatában van a „korrektnek” álcázott írás hátsó gondolatával, vagyis azzal, hogy a globalizmusban érdekelt bankárok bankárjainak egyik szócsöve hátszelet akart fújni neki a jövő évben esedékes magyar parlamenti választások előtt.

Az utóbbi feltételezés a valószínűbb. Nehéz elképzelni ugyanis, hogy Karácsony – aki éppen szombaton, színpadias módon szülőfalujából, Nyírtassról jelentette be, hogy elindul a Gyurcsány-show-nak nevezett miniszterelnök-jelölti baloldali előválasztáson –, ne tudná, mire megy ki a játék. Nagyvonalúan persze azt mondhatnánk, hogy nem várható el egy nyugati laptól, amely a közép-európai térképet eddig is csak karcolgatta, hogy a magyar belpolitika mind az ötven szürke árnyalatát olvasói elé tárja. Így maradt az orbáni gonosz fekete ötven árnyalata, amely kontrasztosan elüt a jó Karácsony fehér színvilágától. A lap mindezt igyekezett színvegyítéssel a szürke ötven árnyalataként, vagyis objektívnek eladni.

Nagyvonalúságnak azonban ebben az esetben nincs helye! Tudjuk ugyanis, hogy ugyanez a lap magánháborút folytatott egy évtizeddel ezelőtt Silvio Berlusconi megbuktatása érdekében, csak azért, mert az olasz politikus szembement Brüsszel akaratával. A The Economist démonizálta az egykori miniszterelnököt, és olyan címlappal is megjelent, amelyen Berlusconi képmása minden volt, csak nem szívderítő. Egy gonosz arca nézett vissza az olvasóra. És a szövege: Elég volt. Itt az ideje, hogy Olaszország kirúgja Berlusconit. Mindezt globális pénzügyi nyelven jó szándékú beavatkozásnak hívják, ahogy ez Karácsony agyából is kipattant.

Berlusconi a második világháború utáni Olaszország leghosszabb ideig hivatalban levő miniszterelnöke volt. Három alkalommal töltötte be a tisztséget 1994-től 2011-ig. Ezzel stabilitást adott a folyamatosan „strandkormányokkal” küzdő Itáliának. De hát akkor miért kellett a The Economistnak hadjáratot folytatnia ellene? Berlusconi gazdaságpolitikája nem volt uniókonform. Csökkentette az adókat és a vállalatok terheit, egymillió új munkahelyet akart teremteni, szigorított a bevándorlásra, a droghasználatra vonatkozó szabályokon, támogatta a családokat.

Csakhogy a 2008-ban kirobbant globális válság miatt Olaszország is problémákkal nézett szembe. Berlin saját görcsös takarékossági intézkedéseinek átvételét követelte Rómától. (Athénnel is ezt tette, végül a németek bevásárolták magukat a görög gazdaságba.) A zsugorgatás viszont nem tetszett Berlusconinak.

Végül Brüsszel és Berlin legyűrte a Cavaliereit, az Európai Központi Bank – akkori elnöke, a mostani olasz kormányfő, Mario Draghi volt – nem vett olasz állampapírokat, vagyis nem adott pénzt a válság enyhítésére, ezzel konkrétan megzsarolta a miniszterelnököt. A letámadáshoz pedig a The Economist adta a hátszelet, mert megfellebbezhetetlen véleménycikkeivel megvádolta a kormányfőt a média monopolizálásával – mindez ismerős a magyar füleknek –, komoly bizalomvesztést okozva Berlusconinak, aki végül lemondott. Az olasz társadalomra nehéz idők következtek, elérkezett a koromfekete kor, árnyalatok nélkül.

(A szerző lapszerkesztő)