A család az valóban család

A család hagyományos fogalmán – ha az európai kultúra két legfontosabb forrását, az antikvitást és a kereszténységet tekintjük – olyan természetes közösséget értünk, amelyben egy férfi egy másik nővel alkot érzelmi és gazdasági közösséget a gyermeknemzés és -nevelés céljából. Minden más, ettől eltérő családértelmezés posztmodern konstrukció, mesterséges erőlködés csupán. Ugyanezt mondja a zsidó kultúra is.

A szivárványcsaládok felemelkedése – ami független a szexuális vonzódás természetétől – az emberi gőg (hübrisz) szembenállása a teremtett világgal, a hagyományokkal és a normalitással. Mikor a szivárványcsaládok „hasznáról” értekeznek az anarchisták, a szélsőbalosok és a ma élő liberálisok, akkor illene kellő alázattal az érveik mellé biggyeszteniük, hogy olyan múltbéli gyökerek nélküli materiális konstrukciókról beszélnek csupán, amit lehet hirdetni, de nem lehet a tolerancián túli trendiség középpontjába helyezni.

Nem a homoszexualitásról, nem a nemi vonzódás számos formájáról, nem a nemi identitásról vagy irányultságról, de nem is az együttélési formákról van szó, amikor a hagyományos család védelme kerül egy filozófiai vagy politikai cselekvés fókuszába. Hisz az, hogy kit és kivel köti össze érzelmi léte, kibe szerelmes, kihez vonzódik nem megítélhető, és nem is szabad ezért bárkire se jót, se rosszat mondani. (Ez a valódi tolerancia alapja.) Nem a nemi vonzódás dönti el az ember jellemét.

Amikor tehát a családról beszélünk, akkor arról a nagybetűs, társadalmilag, jogilag és gazdaságilag is értelmezhető közösségre gondolunk, ami a legalapvetőbb szocializációs kerete minden generációnak, nem pedig arra, hogy kinek mi a vonzódása. A kettő két különböző kategória. Pontosan a szélsőbalos propaganda célja az, hogy a kettőt, a toleranciát és a család fogalmát összekeverjük.

Arisztotelész szerint az ember az egyetlen olyan élőlény (zóon), amely logosszal rendelkezik (azaz értelemmel bír, beszélni tud), illetve poliszban, azaz városállamban, politikai közösségben él. Az ógörög filozófus szerint az ember nem más, mint zóon politikon, és mint ilyen, az emberi mivolta csakis a közösségben teljesedhet ki. Az emberi társulás természetes formáit meg is nevezi a Politika című írásában. Az első ezek közül az, amely minden társadalomnak az alappillére: a férfi és a nő társulása, azaz a család. Ettől még az antikvitásban elfogadott (nem üldözött) különböző nemi vonzódású férfiak ugyanolyan morális szinten vannak.

Arisztotelész a családot oikosznak nevezi, amely az utódnemzés és a biztonság céljából létrejövő természetes szövetség. Mivel Arisztotelész az oikosz fogalom alatt a tágabban vett családot, a vér szerinti rokonságot és az azt kiszolgáló, velük együtt élő emberek halmazát érti, amelynek ráadásul gazdasági funkciója is van, így az oikosz kifejezést fordíthatjuk háznépnek, vagy otthonnak is, amely a férj, a feleség, a gyermekek együttesén kívül a rokonokat és a szolgákat is magában rejti. (Fontos megjegyezni, hogy az oikosz fogalom más szövegkörnyezetben hazát is jelenthet, amelybe az egyén a sors megmásíthatatlan akaratából beleszületett.)

A „háznép” a saját céljait viszont csupán az egyes családok békés egymás mellett élésében és együttműködésében tudja kiteljesíteni, így ezek egy nagyobb közösségé fejlődve érik el az önmaguknak elegendő (autark) egységet. Ezt a nagyobb, a családok által alkotott együttélést nevezi Arisztotelész polisznak, azaz városállamnak. Ez a legmagasabb rendű egység szükséges ahhoz, hogy az emberi élet lényegi célja, a boldogság kiteljesedjen.

Jézus tanításában szintén megjelenik az ember számára kötelező, előíró, kettős irányultságú etika. Már az ószövetség tízparancsolata is tartalmaz effajta kötelességeket az Isten és a felebarát felé (aki nem más, mint a természetes közösségben élő társad), de Jézus fő tanítása a szeretet globalizálása, azaz, ahogy ő maga fogalmaz: „Szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincs más, ezeknél nagyobb parancsolat.” (Márk 12, 29–31.) A legkisebb alapközösség pedig a férfi és a nő alkotta közösség, amely a gyermeknemzés alapja, ahol kiteljesedik az isteni akarat, miszerint az ember az Isten képmására (Imago Dei) lett teremtve.

Aquinói Szent Tamás fejti ki legmélyebben a természetes közösség fogalmát. Latinul a societas naturalis az emberi együttélés olyan természettől fakadó formáját jelöli, amely lényege szerint nem előfeltételez más közösséget és normái saját magában rejlenek. Ezért jogilag tökéletes (perfecta), illetve mivel jelen van minden, az emberi szükségletek kielégítéséhez szükséges adottság, így önmagában teljes (completa). Aquinói Szent Tamás állítása szerint tehát az állam, amely az emberi közösségek legfelső foka, amelyet a családok természetes együttműködése alakít ki: perfecta completa, azaz önmagában teljes és tökéletes.

A természetes közösségek – az ókori Európában és a zsidó–keresztény kultúrkörben – tehát a család, a nemzet (vagy az állam) és a vallási felekezetek. (A 20. században a lokálpatriotizmus gyakorlata lefekteti majd a negyedik természetes közösség fogalmát, a szűkebb értelemben vett lakóhelyhez való szellemi kötődést, ami a globalizációval szemben születik meg.) Ha közelebbről rátekintünk ezekre az intézményekre, akkor voltaképp azt láthatjuk, hogy annyiban különböznek a mesterséges közösségektől, hogy van bennük egyfajta beleszületettség. Ezt pedig tiszteletben kell tartani. Ahogy a család hagyományos fogalmát, függetlenül attól, hogy mit gondolunk a szexualitásról.

(A szerző a XXI. Század Intézet kutatója)