Szabadság, ahogy ők gondolják

A busz tömve volt, az utasok szürke, fáradt arccal meredtek maguk elé, monoton életük újabb napja nem új lehetőséget, hanem a reménytelenség folytatását jelentette. A kopott, elsuhanó házfalakat plakátok tarkították, üzenetük beégett a költő tudatába. A 20. század legrettenetesebb korszakait idéző hazugságok és uszítás borította be a várost. Aki itt nőtt fel, annak nincs más választása, mert ez itt a városkép része, ez itt Budapest. A költő nem sokat tapasztalhatott a 20. század rettenetes korszakaiból, életútja ez idáig sima volt, nem keszekuszán macskaköves.

Érettségi után egyből egyetem, tanulhatott, amit akart, aztán ösztöndíjak sokasága, Sorostól a Bolyaiig, PhD és habilitáció, aztán egyetemi katedra. Most is oda siet, az egyetemre, végig a rettenetes városon, amelyet befont, maga alá gyűrt az orbáni diktatúra. Valahogy túl kell élni, míg elmúlik mindez, amíg eljön az általa képzelt új szabadság, És persze a rezignált, reményt vesztett tömeget is képviselnie kell, miattuk sem alkudhat meg ezzel a világgal.

A költő tanárként a diákjait is képviseli, megbízik bennük, az órákon feltárja nekik kételyeit, gondolatait, tapasztalatait. Holott a budapesti egyetemen veszélyben a biztonsága, hiszen nem tudhatja, ki a diákok között a besúgó, hányan ültek fel a diktatúra kiszolgálói által meghirdetett #MeToo-kampánynak.

Nem szexuális, hanem egyetemi zaklatásról van szó, amikor „a professzor politikai nézeteivel erőszakot gyakorol feletted”. (Amikor én egyetemre jártam, még az átkosban, nem volt ott #MeToo, legtöbben örültünk, hogy bejutottunk végre és tanulhatunk! De bizony emlékszem, hogy voltak ott titkos jelentgetők, akik a professzort, ha nem a pártdirektíva vonalát követte, vagy netán kritizálni merészelte a rendszert, máris feldobták az elvtársi vizsgáló bizottságnak. A következmények pedig azon múltak, hogy a tanár tudott-e megfelelő önkritikát gyakorolni.)

Költő-tanárunk véleménycikket írt a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak. Irodalmárhoz illő stílusban először hatást keltően megfogalmazta önnön félelmeit, aztán áttért arra, hogy ez a fortélyos félelem hogyan szivárog át az oktatás, a tudomány és a kultúra világába. A regnáló hatalom a szellemi műhelyeket az erkölcsi hitelesség nélküli, politikailag gyenge baloldal utolsó mentsváraként kezeli. Szerintük a katedrán nem egyetemi tanárok, hanem baloldali provokátorok, agitátorok, aktivisták adnak elő, akiket a tudományos igazság cseppet sem érdekel.

Mindezen tapasztalatokat meg kell osztani a német olvasókkal, nekik is tudniuk kell, mi történik itt, meg kell ismerniük Orbán Viktor hatalomgyakorlásának természetét, ahogyan Cipolla módjára a létező valóságot is átalakította! Magyarországon megváltozott a szabadság és szuverenitás értelmezése, helyét felváltotta a szabad rablás és a populizmus. Akik itt a rendszer ellen felemelik a hangjukat, számíthatnak rá, hogy létezésük felszámolódik, elaszalódnak ebben a világban. Költőnket az is bántja, hogy Orbán még a sokszínű magyar nyelvet is meglopta, kiüresítette, a fogalmakat cinikus, egydimenziós idiómákkal helyettesítette. Az orbáni nyelv minden humort nélkülöző, ráadásul ellentmondásos.

Ebben a két évvel ezelőtti F.A.Z. véleménycikkében a költő-szerző térben és időben nagy ívet járt be, eljutott az egyeditől az általánosig, Budapesttől Brüsszelig. Amikor valaha a közösség alapszabályait meghatározták, senki nem gondolt arra, hogy Európában egyszer majd totalitárius rendszer fog megjelenni. Költőnknek kötelessége felvilágosítani az Európai Unió vezetőit, felszólítani őket, hogy az alapvető demokratikus értékekről oktassák ki a magyar miniszterelnököt, és tartassák is be vele azokat! Meg kell akadályozni, hogy a nyugat-európai adófizetők pénzét a Kelet-Európára oly jellemző korrupció elnyelje!

A cikk végére visszaérünk az egyetemi előadóba, megérlelődött a hosszú utat bejárt gondolat, költőnk már tudja, mi a teendő. „Itt vagyunk, ez a mi történetünk. Vissza kell szereznünk a szabadságot, ahogy mi gondoljuk, és a nyelvet (amit Orbán ellopott), hogy elmondhassuk, mi zajlik körülöttünk.”

Ezt az okos, rosszindulatú írást pontosan két éve, 2019 márciusában olvastam, és azóta tolom magam előtt, mert reagálni kell rá. Itthon nem volt visszhangja, a német olvasók körében sem nagyon. Szabadság, ahogy mi gondoljuk ez volt a mű címe, és az „árulók” nevű könyvtáramba mentettem el. Itt őrzőm mazochista módon azokat a német sajtóban megjelent írásokat, amelyekben honfitársaim lejáratják, elárulják közös hazánkat. Rosszul értelmezett ellenzéki attitűdből, személyes sértődöttségből, gyűlölettől fűtött indulatból.

Konzervatív szemlélettel nehéz a nyugati médiába bekerülni, viszont tárt karokkal fogadják a haladárokat, akik kritizálják a magyar kormányt, a nemzeti politikát. Azokat, akik megrendelésre bármikor képesek rosszul értelmezett ellenzékiséggel egy kis árulkodásra, legyen az a közoktatás, a felsőoktatás, a színházak vagy az egészségügy átalakítása (ami mind belügy), a lényeg, hogy svédcsavarral elérkezzünk a jogállamisági mantrához. És ezt a vasat addig fogják ütni, amíg nemzeti érdekképviseletű kormánya van Magyarországnak. (Jól emlékszem a baloldali nyolc évre: az akkori kormányzással semmi problémájuk nem volt, hiszen a kiárusított nemzeti vagyonnal megtömték az európai liberális zsebeket.)

Nem tudom, mit érzett Schein Gábor – mert ő a szerzője az itt ismertetett cikknek –, amikor a rá jellemző magas színvonalon kiszolgálta megrendelőit? Érezte-e, hogy erkölcsileg nem vállalható tett ez? Hiszen nem mást csinált, mint amiről írt, igaz a másik oldal irányából: rendelésre szállította a beárulást, országhatáron túlra. Ez a politikai #MeToo. Teljesítményét a megrendelők a 2019-es Frankfurti Könyvvásárra német nyelven kiadott regényével honorálták. Idehaza is újabb könyve jelent meg nemrég, verseit Budapesten és Berlinben a bázisdemokrata forradalmárok citálják.

Az orbáni diktatúrában öt próza- és két verskötete jelent meg, különböző írói nívódíjakat kapott. Főállásban változatlanul az ELTE-n tanít modern magyar irodalmat. Gondolatait, kételyeit továbbra is leplezetlenül megoszthatja a diákokkal, és senki nem jelenti fel érte. Ezért, a magyar miniszterelnököt és a magyar politikát becsmérlő, Magyarországot lejárató cikkéért sem érte idehaza semmilyen retorzió.

Miért is érte volna? Magyarországon bárki szabadon elmondhatja a véleményét, gyalázhatja a kormányt és az ellenzéket, a közszereplőket nem védi semmilyen törvény. Politikai és magánvéleménye miatt senkit nem bocsátanak el az állásából. Nincs sokszínűségi kódex, ami előírja, miről hogyan szabad véleményt nyilvánítanunk. Csak íratlan becsületkódex van, és ezt mindenki a maga módján értelmezi. Joga van ehhez is, de tudni kell, hogy véleményével mindenki önmagát minősíti.

(A szerző történész)