Számban egy íz…

Az elhangzó mondatok között, ahogyan a falon a felszivárgó nedvesség, kiütközött a velünk élő posztkommunizmus, az a magatartásbéli és mentális tünetegyüttes, amely lábra kötött betonkockaként húzta le a magát görcsösen kínlódva a felszínen tartani igyekvő társadalmat az elmúlt évtizedekben.

Külön érdekes fénytörést adott a beszélgetésnek a baloldali aktivista kérdezőnek egy olyan nagytőkéssel történő találkozása, akitől most éppen a baloldali politika támogatása remélhető, illetve aki momentán szemben áll a szegényeket, árvákat, özvegyeket, mindenféle fűt, fát, virágot úgymond megnyomorító kormánnyal.

Hirtelen jelző nélküli hobbivá lényegül a vadászat, amiért nemegyszer kvázi tömeggyilkosnak kiáltották ki ellenzéki politikusok a KDNP elnökét, és nap nap után számonkérik az e terület világkiállítására fordított pénzt. (Az ember kínjában nevet, mert azt gondolja, ha nem lenne ez a nyomorult, gyilkos járvány, aligha akadna olyan tinédzser korúnál idősebb magyar, aki ne vágná rá azonnal, hány lélegeztetőgép jönne ki ebből a pénzből.)

Az interjú felszíni, politikai kommunikációs szempontból hasznosítható részleteit már szétkürtölte a sajtó. Az olyanokat, mint hogy Orbán Viktor azzal, hogy nem fogadta, úgymond már döntött a sorsáról, vagy hogy belekényszerült a Ferencváros támogatásába, meg hogy vannak neki súlyos eszközei, amelyeket, ha belekényszerítik, használni fog.

Érdemesebb a kimondatlanul is a mentalitásról árulkodó részletekről beszélni. Például arról, amikor az derül ki, hogy a milliárdokkal shortoló üzletember természetesnek veszi, hogy egy neki nem tetsző adót ő nyugodtan megkerülhet. (Nem fejtődik ki részletesen, de nagyon beszédesen jellemző a Gyurcsány Ferenc vezette kormány országlására, hogy adót vetettek ki a gázimportra, de megengedték az importőröknek annak továbbhárítását a fogyasztókra, nyilván a szolidáris és szociális baloldali ország eszményének jegyében.)

Vagy amikor Gulyás Márton felidézi, hogy Bige 1,2 milliárdért vette meg a Tiszamenti Vegyiműveket, mert kereskedőként jobbnak látta, ha nem a gyárnál, hanem nála marad a haszon. És visszajutunk Horn Gyuláig, az eszetlen privatizáció magyar baloldali gyakorlatáig, amikor teljesen természetes volt, hogy hasznot hajtó jószágokat ad el az állam a közműcégektől kezdve a MÁV teherszállító ágáig vagy a Budapest Airportig (utóbbiak a 2006-tól 2010-ig tartó időszak nagy dobásai).

Van egy mondata a siker mértékegységeként kizárólag a pénzt elképzelni tudó milliárdosnak, ami után megállítottam a lejátszót, visszatekertem, és újra meghallgattam a felvételt. Azt mondja: a háború előtt a gazdagok finanszírozták a kultúrát, a művészeteket és a sportot, ami ma nincs így. Idézem: „Aki művészetre adja a fejét, az éhen fog halni, az biztos, és lesz huszonnyolcezer forint nyugdíja.”

Megint megállítottam a lejátszót, és néztem a monitort. Dühített a gőg, és elkeserített a szűklátókörűség. Arra gondoltam, a trianoni tragédiát túlélte az ország, mert kiépült egy iskolahálózat, megmaradt a tudás és a műveltség tisztelete, amely átívelt és tartott a kommunizmus alatt is. Sokszor érezni, hogy lassan éppen ezt veszítjük el. Csodálkozhatunk-e rajta, ha a gazdagjaink útja Széchenyitől a Bigék felé tart? Mi várható egy olyan politikai képződménytől, amelyiknek utóbbiak jelentik a támogatást?

(A szerző lapszerkesztő)