Kosztur András

Vélemény és vita

A blokkpolitika visszatér

Visszatérni látszik tehát a hidegháborús blokkok szembenállásának korszaka, az elmúlt évtizedekben meglévő geopolitikai és gazdasági ellentétek pedig egyre markánsabb ideológiai színezetet is kapnak

Az utóbbi hetek eseményei is bizonyítják: a nyugati szankciók csak közelebb hozzák egymáshoz Kínát és Oroszországot.

A nyugati államok és Kína, valamint Oroszország közötti diplomáciai ütésváltások és szankciós intézkedések az elmúlt években is előfordultak, úgy tűnhet tehát, hogy most csupán az elmúlt évek csörtéi folytatódnak, a legutóbb hozott, nem túlzottan fájdalmas szank­ciók pedig már-már formalitásnak tekinthetők. A legutóbbi hetekben azonban nemcsak az ilyen intézkedések lettek gyakoribbak, de a szemben álló felek retorikája is élesebb lett a megszokottnál.

Joe Biden gyilkosnak nevezte orosz kollégáját, Vlagyimir Putyint, kijelentéséhez pedig az amerikai képviselőház elnöke, a szintén demokrata Nancy Pelosi is csatlakozott. Bár Putyin maga higgadtan rea­gált, az orosz politikum és a Kremlhez közeli média nem fogta vissza magát, a „szenilis vénember” pedig még a finomabb jelzők közé tartozott az amerikai elnökkel kapcsolatban. Szergej Lavrov orosz külügyminiszter pekingi látogatása során, kínai kollégájával egyetértésben nyíltan más országok belügyeibe való beavatkozással és a nemzetközi stabilitás aláásásával vádolta meg Washingtont.

A kínai külpolitikának egyre sűrűbben használt kifejezésévé vált a „politikai vírus” szókapcsolat, ami alatt részletes kifejtés nélkül is egyértelműen az Egyesült Államok Kína-ellenes törekvéseit kell értenünk, a minap pedig a Kínai Népköztársaság Államtanácsa publikálta hagyományos éves, a korábban nyugati előjognak tekintett „aggódó országjelentések” műfajában íródott összefoglalóját az amerikai emberi jogi helyzetről, amiben a rasszizmusra, a növekvő fegyveres erőszakra, a gazdagok és szegények közötti különbségek növekedésére és a koronavírus-járvány félrekezelésére hívja fel a figyelmet.

Míg az Obama–Biden-tandem anno azon fáradozott, hogy Kínához közeledve Oroszországot szigetelje el annak ukrajnai és szíriai beavatkozásai miatt, Trump pedig ezzel ellentétesen Putyin irányában tett – inkább szimbolikus értékű – gesztusokat, hogy leválassza az oroszokat Kínáról, a végeredmény Moszkva és Peking minden eddiginél szorosabbnak tűnő szövetsége lett.

Ehhez nem kis részben hozzájárultak az Oroszország ellen a Krím-félsziget annektálását követően hozott szankciók, amelyek miatt Moszkva kénytelen volt gazdasági kapcsolatait keleti irányban kiszélesíteni (a szankciók másik „eredménye” az importhelyettesítés politikájának meghirdetése és az orosz stratégiai ágazatok nagyobb önállósodása lett).
A Kissinger ihlette Chimerica és a Brzezinski által felvetett, az Egyesült Államokon és az Európai Unión kívül Oroszországot is magába foglaló „nagyobb Nyugat” helyett tehát egyfajta „Nagy-Eurázsia” valósulhat meg, főképp, hogy az orosz–kínai szövetséghez Irán után már Törökország is közeledni látszik.

Az orosz geopolitikai nyelvben használt Nagy-Eurázsia kifejezés persze elfedi, hogy a szorosabbá váló szövetség valódi súlypontja nem Moszkva, hanem Peking lesz, és így talán szerencsésebb lehet az Egy Övezet Egy Út kínai fogalmának használata. Akárhogy is nevezzük, az orosz és kínai elképzeléseknek is lényeges eleme volt az Európai Unió bevonása az Óvilág integrációs folyamataiba, amivel a globális világrend euroatlanti súlypontját Eurázsiába helyeznék át, az ebbe az irányba mutató projektek – mint az Északi Áramlat–2 földgázvezeték vagy az EU és Kína közötti befektetési megállapodás – azonban most veszélyben vannak. Sőt az Egyesült Államok és az EU ismét koordináltan készül fellépni Oroszországgal szemben, és a Kína ellen irányuló szankciókat is egyszerre hozták meg. Ez pedig Pekinget és Moszkvát is összehangolt fellépésre készteti.

Visszatérni látszik tehát a hidegháborús blokkok szembenállásának korszaka, az elmúlt évtizedekben meglévő geopolitikai és gazdasági ellentétek pedig egyre markánsabb ideológiai színezetet is kapnak. Az Oroszország és Kína ellen hozott legutóbb szankciók – Alekszej Navalnij letartóztatása vagy az ujgurok elnyomása miatt – tisztán politikai jellegűek, azok célja csupán a politikai feszültség növelése, az EU és a keleti országok közötti szakadék kiszélesítése. Biden megválasztásával az Egyesült Államok ismét a „szabad világ” vezetőjének és az emberi jogok globális védelmezőjének szerepében kíván tetszelegni, az új elnök első nagyszabású sajtótájékoztatóján is demokráciák és autokráciák versengéséről beszélt.

De egyre inkább körvonalazódni látszik az új „keleti blokk” ideológiája is, igaz, ennek egyik fő jellemzője éppen a szigorú világnézeti standardok elutasítása és a szuverén államok szabad, azaz amerikai közvetítés nélküli, kölcsönösen előnyös együttműködésének hirdetése. Persze e szép szavak mellett is ott áll Moszkva és Peking kérlelhetetlen érdekérvényesítési szándéka, azonban úgy tűnik, valóban nem kívánják saját modelljüket rákényszeríteni partnereikre. Az amerikaiak évtizedes „morális imperializmusának” feléledését látva ez pedig sokak számára vonzó alternatíva lehet.

(A szerző vezető kutató, XXI. Század Intézet)

Kapcsolódó írásaink

Őry Mariann

Őry Mariann

Európai reneszánsz

ĀElemzések hada, okoskodás, pánikkeltés, populistázás követte a nagycsütörtöki magyar–olasz–lengyel találkozót a világsajtóban és a közösségi oldalakon

Csi Ta-jü

Csi Ta-jü

A felvirágzó Hongkongért

ĀOrbán Viktor miniszterelnök szerint haza csak addig van, amíg van, aki szeresse. Ezzel mélységesen egyetértek

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom