Bal, jobb – a múltban menetel a magyar

Mindig felkapom a fejem, amikor valaki a mai magyar „baloldal” erényeiről, vagy annak bűneiről beszél. Nézem a baloldalnak szánt kritika címzettjeit vagy az állítólagos baloldali értékeket védő személyiségeket, de egyiket sem tudom társítani sem a filozófiai, sem pedig a történelmi tudatban élő baloldal jelenségével.

Amit ma Magyarországon baloldalnak hívunk, valójában egy ideo­lógiai értékrenddel és szociális tudattal nem rendelkező haszonelvű összefogás. Ennek fő vezérlőelve nem is a hatalomvágy, amely néha együttműködésre serkent ellentétes nézeteket valló politikai mozgalmakat. Erkölcsi vagy ideológiai tartalommal nem rendelkező csoportokat csak egyetlen közös végcél tud összekovácsolni: az anyagi haszonlesés, egy minden közérdeket felülíró kapzsiság. Emlékezzünk csak vissza a Keresztapában mit mond Don Corleone: a belharc rossz a biznisznek.

A magyar ellenzéki összefogást tehát hibásan hívjuk baloldalnak, semmiféle őszinte szociális érzület vagy társadalmi felemelkedés víziója nem tartja össze ezt a politikai uniót. A fő összetartó erő inkább egyfajta emelkedett frusztráció, amely abból ered, hogy egyes csoportok már egy évtizede nem elégíthetik ki mohó ösztöneiket
az ország javaival.

Őszintén szólva szinte lehetetlen feladat pozitív módon megfogalmazni azt, hogy egy ideális baloldalnak miként kéne kinéznie, mert a történelmi baloldali mozgalmak szinte kivétel nélkül hibás premisszákra építették politikai programjukat, a megvalósítás pedig leggyakrabban elnyomásba és vérengzésbe torkollott. De ha példának okáért az angol munkásmozgalom eredetét vesszük, amely a társadalom termelő rétegeinek életszínvonalát és az általuk termelt javak érdem szerinti elosztását követelte, ezzel elvben nem nehéz azonosulni.

Ha a negyvenöt utáni svéd szociáldemokrácia modelljét szemléljük, amely a társadalmi szolidaritás nevében magas adóteherrel próbálta támogatni azon rétegek felemelkedését, amelyeknek a piaci versenytéren nem jutott hely az élvonalban, ezt sem tudnám megkérdőjelezni. Mindezek a törekvések viszont nyomelemeiben sem jelennek meg a mai ellenzéki pártok közt.

A baloldali étoszhoz formailag legközelebb talán a Momentum áll, de ha az ember lefújja felszínükről a külföldi divatszlogenekből lerakódott vékony tündérport, gyorsan az a benyomása támad, hogy itt egy olyan mozgalommal van dolga, amely a hatalomért küzdő politikai csoportok közül talán a legkevésbé érti a szociálisan sebezhetőbb rétegek problémáit. A valódi balol­dali mozgalmak munkásközösségekben születnek, gyárakban, termelői közösségekben, a földművelők és a kétkezi munkából megélő öntudatos és dolgos emberek között.

Ezzel szemben a Momentum-féle szójatejes-cappuccino-szocialista megnyilatkozásoknak könnyen felismerhető egyetemi előadótermi aromájuk van. Megfogalmazói akadémiai karosszék-forradalmárok, akik belül mindig is megvetik a munkást, mert igazán csak magukban hisznek, csak a saját pszeudoértelmiségi buborékukat tartják méltónak egy igazságos világkép megfogalmazására.

Kicsit kontroverziális leszek, ha azt mondom, hogy a baloldalnak történelmileg legtöbbször erősebb gondolkodói voltak, mint a jobbnak. A magyar baloldal nemlétéről alkotott meggyőződésemet pontosan ez a tény erősíti legjobban.
Az utolsó húsz évben szinte egyetlen olyan gondolatot sem hallottam a nemzeti erőkkel szemben álló politikusok csoportjától, amelyből az ember egy szikrányi inspirá­ciót meríthetett volna, illetve talán csak azoktól a bűnbánóktól, akiket végül kivetett magából az egyre mélyebbre süllyedő nemzetellenes összefogás. Pedig ha akadna köztük egy Willy Brandt, Alexander Dubcek, Olof Palme, Tony Benn, és igen, akár egy Barack Obama-színvonalú szónok, a szavazatomat ugyan nem, de a tiszteletemet talán elnyernék.

Ugyanilyen nehéz megértenem, hogy a jobboldali jelzőhöz minek ragaszkodik annyira a mai magyar nemzeti konzervatív oldal. Nincs persze a jobboldali politikai eszmékhez való kötődésben semmi erkölcstelen vagy elhibázott, de meg kell értenünk, hogy bizonyos fogalmaknak ma olyan toxikus konnotációjuk van, mely automatikusan megakadályozza a jelenlegi európai színtér szereplőivel a párbeszéd létrejöttét. Kicsi ország vagyunk, ezt a luxust nem engedhetjük meg magunknak. Felesleges vörös posztóba burkolódzva terjeszteni a józan ész evangéliumát a felhergelt öntudatlan tehenek és bikák közt. Egyáltalán nincs szükség arra, hogy megbélyegezve önmagunkat, a jövőben a jobboldali értékek védelmezőjeként vonuljunk ki az európai politikai megmérettetésbe.

Azoknak, akik az ország érdekeiért dolgoznak, felül kell kerekednünk az ilyen történelmileg leterhelt fogalomrendszeren. Ahogy most egyes pártok haszonlesésből elhitették szavazóikkal, hogy baloldaliak, a konzervatív fejlődésmodellt képviselők ne érezzék a késztetést arra, hogy ennek nyomán saját magukat kizárásos alapon a jobboldalhoz sorolják be. Amire törekedni kell, az egy közérdek-, és embercentrikus politizálás, amely a biztonság és jólét kulcsát a helyi közösségek védelmében és ezek összefogásában találja meg.

A globális multikulturalizmus elhitette velünk, hogy jobb- és baloldaliakként összeegyeztethetetlenek az érdekeink akár egy nemzetközösségen belül is, ezért ezeket az ellentéteket egy nemzetek feletti, identitástól megfosztott együttlétben lehet csak feloldani. Magyarországon már rég nem a bal- és jobboldal harcára kéne összpontosítani, ez a múlté. A nemzet most a túlélésért küzd, ennek megfelelően kéne megfogalmazni politikai identitásunkat és kialakítani szövetségeinket.

(A szerző teológus, újságíró)