Harmincegynéhány év. Ennyinek kellett eltelnie, hogy a nem éppen a türelem megtestesítőjeként ismert Gyurcsány Ferenc végre elérkezettnek érezze a pillanatot, amikor úgy szállhat bele a jelenlegi kormányfőbe, hogy azokat a tulajdonságait kérdőjelezi meg, amelyeket az ennyi idő alatt rákiabált összes negatívum dacára ezidáig még az ellenfelei is elismertek, hogy okos és tehetséges politikus.
Ezt jelentette a bukott miniszterelnök szombati Facebook-posztja, amelyikben azt írta, Orbán Viktor négy számjegyet sem képes megjegyezni, hogyan lenne tőle várható bonyolultabb dolgok megoldása. Elképzelni sem tudom, milyen elégedettséggel tölthette el a trollkodás, azt hiszem, párttársáé, Varju Lászlóé lehetett hasonló, amikor az Országgyűlésben – fütyülve a teljesen eltérő körülményekre – végre azt mondhatta, a költségvetés hiánya nagyobb, mint 2008-ban volt.
Harmincegynéhány év sok idő, a politikában különösen. Abraham Lincoln 1847-ben kezdett igazán érdeklődni a köz ügyei iránt, 1860-ban lett a Republikánus Párt elnökjelöltje, majd 1865-ben merénylet következtében meghalt. Lincoln mindössze tizenhárom évet töltött aktív készülődéssel, és öt esztendő alatt megvívta a polgárháborút. Otto von Bismarck, a Vaskancellár 1862-től 1871-ig volt Poroszország miniszterelnöke, utána 1890-ig a Német Birodalom első kancellárja.
Az első kilenc, majd az azt követő tizenkilenc év mérlegében többek között benne van egy győztes háború, a Német Birodalom egyesítése, a szociális, egészségügyi, oktatási feladatokat is ellátó modern állam megteremtése. De hogy hazatérjünk, a szívünket megdobogtató magyar reformkor is mindössze huszonhárom évet ölelt fel. Ennek tükrében teljesítményként soványnak látszik a baloldalnak az a harmincegynéhány éves megfeszített küzdelme, hogy megsemmisítse valahogyan Orbán Viktort.
A Gyurcsány-posztra és az összes többi hasonlóan blőd és igaztalan megnyilvánulásra lehetne mondani, hogy egy kommunikációs stratégia momentumai, amelynek a célja a lehető legtöbb magyarral elhitetni, hogy a jelenlegi kabinet nem tud kormányozni, és ehhez felhasználja a járvány okozta félelmet, feszültséget és fásultságot. (Beszédesnek is mondható, hogy a saját kormányzóképességük bemutatásával nem is nagyon próbálkoznak) De ennél többről van szó.
Nyíri Tamás írja Lelkünk démonai és angyalai című könyvében az irigységről, hogy az „keríti hatalmába a pletykálkodót, a botránkozó erénycsőszt, a szűk látókörű embert, a szűk kaliberű személyt, a középszerű tudóst és lehetne persze folytatni. A maguk szintjére szeretnék lehúzni a többieket is. Nyomasztja őket, egyúttal el is bűvöli a nagyság. Mélyen zokon veszik, hogy másban, egy másik emberben megvan az a tulajdonság, ami belőlük hiányzik.”
Valószínűleg a mögöttünk hagyott három évtizednek az irigység a legnagyobb tehertétele. Hogy a kommunizmus magát átörökítő elitjével együtt öröklődött át a mindent szürkére egalizálni igyekvő mentalitás is. Emlékezzünk az első Fidesz-kormány idejére, az Álmok álmodói kiállításon hömpölygő tömegre, a választási vereséget a Millenárison sirató fiatalokra, és jusson eszünkbe a válaszként megfogalmazódott Kovács László-i intelem: „Tanuljunk meg kicsik lenni!”
Az irigységről írják, a hét főbűn közül az egyetlen, amelyik nem okoz örömet a beleesettnek. Nem okoz jóllakottságot, mint a torkosság, élvezetet, mint a bujaság, gazdagságot, mint a fösvénység. Röpke enyhületet ad csak, mint amit egy Facebook-poszt vagy egy országgyűlési felszólalás okozhat, azon kívül az örök sóvárgás marad, ami semmivel sem törődik, aminek semmi sem drága, ami akár az egész világot is összedöntené, csak hogy a másik ne legyen.
(A szerző lapszerkesztő)
