Lóránt Károly

Vélemény és vita

A háttérhatalom anatómiája

Ha másra nem, arra jó volt Trump megválasztása, hogy mint a röntgensugár világítsa át a háttérhatalom szerkezetét, az ideológiák, a sajtó, az intézmények, a pártok és politikusaik azon hálózatát, amely ma az euroatlanti térséget mind ideológiai, mind hatalmi szempontból maga alá gyűrte.

De, ha valakinek mégis kétségei merülnének fel, nyugodtan olvassa el Molly Ballnak, ennek a fiatal, de máris számos kitüntetést összegyűjtött hölgynek, a Time magazin külső munkatársának a tanulmányát, amely feltárja, hogy milyen erők működtek közre Trump megbuktatása érdekében, és azt is megmagyarázza, hogy miért volt ez helyes a „demokrácia” védelmében.

Most, hogy immár nem azt kell bizonygatnunk, hogy létezik ez az euroatlanti háttérhatalom, hiszen ez teljesen nyilvánvalóvá vált, leginkább az lenne a feladatunk, hogy kitaláljuk, mit tehetünk e társadalom- és nemzetromboló hatalmi hálózat ellen, hogy európai, illetve amerikai kultúránkat és nemzeteink identitását megvédjük, de előbb meg kell ismernünk annak szerkezetét.

A háttérhatalom gazdasági és politikai erejét két ideológia összeölelkezése hozta létre. A kultúrkommunizmusé, amely nemcsak megkérdőjelezi, hanem egyenesen feltépi a hagyományos társadalmak történelmi és erkölcsi gyökereit és a neoliberális közgazdasági iskoláé, amely lehetővé tette a tőke minden határon túl történő koncentrálódását és ezáltal a tőke első számú politikai szereplővé válását kiterjesztve hatalmát a nemzetállamok demokratikusan megválasztott kormányai fölé.

A kultúrmarximus eredete a csaknem száz éve, 1923-ban alapított frankfurti iskola filozó­fiai tanításaira vezethető vissza. A tantételek egyike a „kritikai elmélet”, amely meghatározott értékek, a kultúrmarxisták által elképzelt ideális társadalom szemszögéből veszi vizsgálat alá a társadalom jelenségeit, ami a gyakorlatban a tradicionális értékek és intézmények megkérdőjelezését, a történelem saját szempontjaiknak megfelelő átírását jelenti.

Marx annak idején a munkásosztályt tekintette társadalomátalakító erőnek, a frankfurti iskola teoretikusai azonban a kommunista hatalomátvétel nyugat-európai kudarca után arra a következtetésekre jutottak, hogy a társadalom nagy részét nem lehet meggyőzni a változások szükségességéről, a jövő zálogának letéteményesei szükségképpen öntudatos kis csoportok, valamilyen szempontból elnyomott kisebbségek lehetnek.

A társadalom többsége ugyanis „egydimenziós” emberekből áll, olyanokból, akik a fogyasztás és a jobb életmód által befolyásolva nem veszik észre, hogy egy elnyomó rendszer részei, nem hajlandók lázadni a hatalom ellen, ezért a forradalmi változásokat erőszakkal, a nép akarata ellenében lehet csak végrehajtani, ami szükségképp a leigázott kisebbségek feladata. Herbert Marcuse szerint „A leigázott kisebbség számára az ellenállásnak létezik egyfajta »természetjoga«, és törvényen kívüli eszközöket is alkalmazhat, amennyiben a törvényes eszközök elégtelennek bizonyultak.” (Herbert Marcuse: Represszív tolerancia. Weiss János fordítása).

A frankfurti iskola tanításának megvalósulása az, amit ma magunk körül tapasztalunk. Míg a hagyományos marxizmus a termelőeszközök birtoklása alapján osztotta fel a társadalmat, a kulturális marxizmus a társadalmat elnyomó és alávetett csoportokra bontja. Bizonyos csoportokat, különösen a férfiakat, a fehéreket elnyomókként, zsarnokokként, míg másokat (nőket, feketéket, szexuális kisebbségeket) áldozatokként mutatja be.

A frankfurti iskola tanításainak követői valóban kisebbséget alkotnak, de az elmúlt harminc évben a valamikori német diákvezér Rudi Dutschke által javasolt „hosszú menetelést a hatalom intézményeibe” révén az euroatlanti térségben elfoglalták az egyetemek, a kutatóintézetek, a kiüresedett, társadalmi bázisaitól elszakadt jobb- és baloldali pártok, a kulturális szféra, a média, sőt számos helyen a bíróságok tetemes részét. Ennek eredménye a BLM-mozgalmak, a radikális feminizmus, a genderelmélet társadalomra erőltetése, a nemzetállamok létének megkérdőjelezése, a fehér férfiak elnyomónak minősítése, és különösen az Egyesült Államokban az egész történelem és történelmi örökség megkérdőjelezése.

A Yale Egyetemen például olyan kurzusok vannak, amelyek a fehér ember analízisével foglalkoznak, természetesen azzal a céllal, hogy negatív jellemvonásait, felsőbbrendűségi hitét, történelmi bűnösségét domborítsák ki. Más egyetemeken gyakorlattá vált a „távollét napja”, amikor a színes bőrű diákok arra kényszerítik a fehér bőrűeket, hogy ne látogassák az egyetemet, a Michigani Egyetemen dolgozó fehér embereket pedig egy „kiváltságos identitásfeltárási modell” alkalmazásával „segítik” fehér identitásuk kellemetlenségeinek feltárásában. Déjà vu érzésünk lehet, valahol már láttuk ezt, igen, a kínai kulturális forradalom idején.

Mindez természetesen azért lehetséges, mert ezek a mozgalmak hatalmas támogatást kapnak a sok szempontból hasonló gondolkodású multinacionális tőkétől. A háttérhatalom gazdasági alapjait egy másik ideológia, a neoliberalizmus teremtette meg, és az is, akárcsak a kultúrmarxizmus térfoglalása, jó három évtizedes múltra tekint vissza.

A Margaret Thatcher és Ronald Reagan fémjelezte időszakban a tőke korábbi, a múlt század harmincas éveinek nagy gazdasági válsága után bevezetett korlátozásait, például a nagyméretű pénzügyi spekulációkat megakadályozó Glass–Steagall-törvényt, eltörölték, a trösztellenes törvényeket jelentősen lazították (dereguláció), az állami tulajdonú vállalatokat privatizálták, a külkereskedelmet és sok minden mást liberalizáltak, szabad utat adva a kapitalizmus nyers erőinek. Természetesen az eredmény nem is lehetett más (az ismételt pénzügyi válságok mellett), mint a tőke nagymértékű koncentrációja, olyan mértékben, hogy ma már számos multinacionális vállalat több erőforrás felett rendelkezik, mint egy közepes méretű ország.

Például a Microsoft tőkeértéke tízszerese, a Facebooké ötszöröse a magyar GDP-nek. Egy, a zürichi egyetemen végzett kutatás szerint a világot uraló multinacionális cégek mintegy felét mindössze néhány tucat központ ellenőrzi, s ezek túlnyomórészt a pénzügyi szektorba tartoznak, mint például a Goldman Sachs, a JP Morgan, a Morgan Stanley, a Credit Suisse.

Hasonló koncentráció ment végbe a médiában is, az euroatlanti világ médiája gyakorlatilag egy tucat kézben összpontosul. A német Axel Springer például harminc euró­pai országban százötven újságot és magazint ad ki, és a tulajdonában van az egyik legfontosabb német napilap, a Die Welt. A szintén német Bertelsman egyike a világ legnagyobb médiatársaságainak, birtokolja az RTL-csoportot, és ami politikai szempontból fontosabb, a balliberális Der Spiegel magazint, amelyből hetente több mint nyolcszázezret adnak el.

Az Egyesült Királyságban Rupert Murdoch a meghatározó médiamágnás, tulajdonában van a legnépszerűbb bulvárlap, a The Sun és a nagyon széles körben, napi több mint hatszázezer példányban kiadott The Times. Amerikában meghatározó a News Corporation, amely kiadja a Wall Street Journalt, amelyet világszerte naponta több mint kétmil­lióan olvasnak. A második legnépszerűbb lap – csaknem napi kétmillió példánnyal – a The New York Times, amely a New York Times Company tulajdona. A CNN, amelyet a világ 212 országában összesen mintegy milliárdan néznek, a Time Warner médiabirodalomhoz tartozik. És akkor még nem is beszéltünk a közösségi médiát (Facebook, YouTube, Twitter és hasonlók) kézben tartó véleménydiktátorokról.

Az intézményeket elfoglaló kultúrkommunista ideológia és a multinacionális tőke egymás szövetségesei, mindegyikük egy a hatalmát meg nem kérdőjelező, identitás nélküli társadalom (nyílt társadalom) létrehozásában, illetve fenntartásában érdekelt. Mindkettő hívei és kedvezményezettjei azonban a társadalomnak csak egy tört részét teszik ki. A hagyományos értékeikhez, történelmükhöz, kultúrájukhoz, nemzetükhöz ragaszkodó polgárok sokszorosan többen vannak, igaz, sokan megfélemlítve vagy megadva magukat a véleménydiktatúrának.

Ennek ellenére a háttérhatalom megfékezése nem lehetetlen, de ahhoz ellenideológiákra, sok szervező munkára és persze türelemre van szükség. Ne felejtsük el, hogy a mai hatalmi szerkezet évtizedek alatt jött létre, amelynek bástyáit egy huszárrohammal (ahogy Trump gondolta a washingtoni mocsár kiszárítását) nem lehet bevenni, de a regiment toborzását azért el kellene kezdeni.

(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Tűzeszűek

ĀFricska. Már majdnem magamra is kanyarítottam nyűtt lajbimat: irány a népszavazás, előre a népfelség alapú vakcináért!

Dippold Pál

Dippold Pál

Halálpárti parti

ĀA magyar baloldal túl messzire ment – mondta Orbán Viktor az ellenzék koronavírus-járvány-üggyel kapcsolatos tevékenységéről