Kinek is a teste a magzat?

Amikor a lengyel alkotmánybíróság nemrég meghozta az abortusztörvény szigorításával kapcsolatos döntését, és ennek hatására megcsappant az ezt üdvözlő kormánypárt szavazati aránya, több barátom is értetlenkedve kérdezte, hogy vajon miért kell még tovább hergelni az amúgy is kiélezett helyzetet egy ilyen konfrontációval? Az ilyen nézetek figyelmen kívül hagyják azt a fejleményt, hogy a döntést követő tüntetések végre lerántották a leplet a szélsőséges feminista mozgalom valódi arcáról. Akik eddig az emberi jogok és a női méltóság nemes szlogenjeibe burkolódzhattak, a nemi egyenjogúság magasröptű akadémiai eszmefuttatásaiban prezentálhatták erkölcsi fölényüket, most lelepleződtek mint templomromboló, keresztényellenes radikális feministák, akik képtelenek akár csak meghallgatni is egy ellentétes véleményt. Akár növekedjen vagy csökkenjen a kormánypárt népszerűsége, a lengyel polgárok ennek eredményeként már tisztában lehetnek azzal, hogy valójában milyen ideológiai mozgalommal is van dolguk. Ezt pedig üdvözölni kell, mivel az átláthatóság a demokrácia alappillére.

A tüntetéseken nem sokat váratott magára az amerikai eredetű szlogen, „az én testem, az én választásom”. A jól ismert abortuszjogi harci szlogen az emberi magzatot egyéni létjogától megfosztva a női test valami kinövésének, nyúlványának veszi, amely teljes mértékben az őt hordozó egyén tulajdona. De tulajdonnak csak egy tárgyat vehetünk, csak egy személyiségi jogokkal nem rendelkező vagy azoktól megfosztott entitást birtokolhatunk. Egészségügyi kérdés, ahogyan a feminista tankönyvek kezelik a nő méhében formálódó emberi életet, mintha csak a vakbélről beszélnének. A magzatot persze nem lehet megfosztani emberi és személyi tulajdonságaitól anélkül, hogy az őt hordozó nőt is elszigetelnénk az anyaság hagyományos fogalmától. Így jelenik meg az anyaság, mint a nemi egyenjogúság legnagyobb ellensége és a terhességmegszakítás, mint a női jogok és erények legfőbb vívmánya.

Talán kevés olyan személyiség van, aki annyira egyesíti önmagában az egész vita erkölcstelen egészét, mint az amerikai legfelsőbb bíróság volt bírája, Ruth Bader Ginsburg. A Bill Clinton által jelölt törvényanya hivatalba lépésének fő deklarált célja elejétől fogva az abortuszjogok kiterjesztése és elmélyítése volt. Számára a terhességmegszakítás a női egyenlőségről szólt, és ezt tette meg az emancipáció egyik fő kritériumának. Persze Ginsburgnél ez még egy viszonylag árnyalt pozíció volt, de az egész vita az elejétől fogva rossz premisszákra épült, amikor a férfiak uralta társadalom ellen való lázadás fegyvereként bevetették a meg nem született gyermekeket.

Ami ebből Európába elérkezett, az ennek az eredetileg is destruktív vitának csak a zacca volt. Az „én testem, az én jogaim” kórosan öncentrikus csatakiáltás elszakította egymástól az ősi-elemi összeköttetést a nő és anya közt, ennek minden komplexitásával, drámai­ságával és áldásával. A rombolás ösztöne, amely futótűzként tarol a hitét vesztett és hőseit taposó euró­pai civilizációban, elérte az anyaság fogalmát is. A milliónyi könnyelműen vagy politikai dacból megszakított terhesség pedig lehetne az európai jövő eltűnésének metaforája.

Ha az anya méhében éledő apró, védtelen emberi életre gondolok, egy svájci óragyár mottója jut eszembe: a mi óráinkat az ember sosem igazán birtokolja, csak megőrzi a következő generáció számára. Mennyire így van ez a magzatainkkal is! A te tested addig a tiéd, amíg azt át nem adod egy másiknak, a döntés csakis eddig a pillanatig a te személyes önrendelkezésed kérdése. Ez az a pont, ahol dönthetsz, és döntened is kell, ha férfi vagy, ha nő. És éppen azért, mert ebbe a döntésbe senkinek sincs joga beleszólni, senki nem kényszeríthet, hogy ezt megtedd vagy megtagadd magadtól, a döntésedért a felelősség is csakis téged terhel. Ha a döntésed eredményeként egy új élet fogan meg, ennek megőrzéséért és védelméért már téged terhel a felelősség. A benned megfoganó élet nem a te tested, ez már az „övé”. Nem birtokolod, nem a te tulajdonod, ez nem egy tárgy, amivel valami politikai pontszerzést lehet kieszközölni. Ez egy új élet, amelyre te igent mondtál a fogamzás pillanatában. Ő már nem a te tested, nem a te döntésed, ugyanannyira nem, mint te sem vagy az ő teste vagy ő döntése.

Az alkotmány második cikke kimondja, „minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz, a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg”. Nem tudom, mi készteti a világ Rockefeller Alapítványait, a Melinda és Bill Gateseit, az Amnesty Internationalhez hasonlatos tévútra sodródott szervezeteket, hogy a fenti tézissel ellentétben, a magzati élet megkérdőjelezhetetlensége helyett millióikat évtizedek óta inkább ennek elpusztítására fordítják. Az abortuszkultusznak és a rocksztárként ünnepelt Ruth Ginsburghöz hasonló apostolainak nincs erkölcsileg alátámasztható logikájuk.

A meg nem született lelkekért vívott csatában a lengyelek ne reménykedjenek, hogy a történelem majd igazolja őket. Ez nem így működik. A történelem nem azt mutatja meg, kinek volt igaza, hanem hogy ki győzött. A globalista progresszívaknak elég úgy is győz­niük, hogy nincs igazuk, már nem is törekszenek ennél többre. De a keresztény értékeken alapuló euró­pai civilizáció, ha valamiben különb volt a történelem folyamán felsorakozó összes többinél, az az, hogy egy élet- és szeretetkultusz volt. Választási preferenciák ide vagy oda, inkább legyünk kisebbségben az élet oldalán, mint győztes többségben egy halálkultusz szolgálatában.

(A szerző teológus)