Bosszúállók

Az uniós döntéshozók nem szeretik például a kritikát, különösen akkor nem, ha az a liberális demokráciát érinti. Először is, szerintük eleve csak liberális demokrácia elképzelhető. Ha szembesítik őket azzal, hogy kettős mércét alkalmaznak, és kipécézik maguknak például Magyarországot és Lengyelországot, akkor kikérik maguknak a feltételezést is, szabadkoznak, hogy hát persze a német és a francia demokrácia sincs rendben, azzal is foglalkozunk. Valójában persze nem gondolják így, és nem is foglalkoznak vele.

A nyugati liberálisok szemében a régiónk, benne a visegrádiak és általában a 2004 után csatlakozott országok másodrendű tagállamok. A rendszerváltások ugyan már harminc éve voltak, de hát mi az, ránk még oda kell figyelni, meginteni, megdorgálni, megbüntetni.

A már említett tekintélyválság egyik jele, hogy a brüsszeli, berlini és egyéb, magukat első osztályúaknak tartó gondolkodók számára nagyon bosszantó módon Közép-Európa és főleg a visegrádi négyek már nem akarnak másodosztályúak lenni. Az uniós átlagot meghaladó mértékben növekvő gazdaságokról beszélünk, amelyek magabiztosan állnak ki az európai politikában. Kiderült, hogy nem virágoztatja fel a régió országait, ha mindent lemásolnak a Nyugatról, ha mindent úgy tesznek, ahogy ők mondják – liberális demokráciástul, nyílt társadalmastul, Soros-alapítványostul. Nem lesz nemzeti büszkeség abból, hogy merjünk kicsik lenni. Mert hát miért is legyünk mi kicsik?

Egyre többen gondolják úgy, hogy a harminc éve még kritikátlanul elfogadott nyugati tekintély mára jócskán megkopott. Párhuzamos társadalmak, no-go zónák, terrortámadások, gazdasági problémák, identitásválság – megannyi példa, ami mind azt mutatja, hogy Nyugat-Európa legtöbb országa olyan úton jár évtizedek óta, amire nekünk nem érdemes rálépnünk. A magyar és a lengyel stratégia ezzel szemben a sajátos nemzeti út megtalálása, a szuverenitás és a szubszidiaritás tiszteletben tartása. Az Európai Unión belül építünk olyan demokráciát, amely a saját hagyományainkat, elveinket tiszteletben tartja, amit az állampolgárok túlnyomó többsége elfogad, ami biztonságosabb, stabilabb hazát ígér, mint a nyílt társadalom.

A fontos brüsszeli, berlini és egyéb döntéshozók azonban ezt nem hajlandók elfogadni, nem ismerik el, hogy a demokrácia nem csak liberális lehet. Megtalálják hát a módját annak, hogy belekényszerítsék a renitenseket ugyanabba a zsákutcába, amelybe ők tartanak.

Az évek óta tartó úgymond „jogállamisági” hercehurca és az Európai Néppárton belüli harcok is ezt mutatják. Éppen tegnap közölte az uniós bíróság főtanácsnoka, hogy el kellene utasítani a Sargentini-jelentéssel kapcsolatos magyar keresetet, szerinte nincs igaza a magyar kormánynak abban, hogy szabálytalan volt a tartózkodásokat nem beleszámolva átnyomni a hazugságokkal teli dokumentumot. A főtanácsnok érvei közé még némi nyelvészkedés is fért arról, hogy szerinte a tartózkodó azt kéri, hogy úgy kezeljék, mintha egyáltalán nem szavazott volna. Ezt mondjuk úgy szokták „kérni” a képviselők, hogy egyszerűen csak nem szavaznak. Persze mindegy is, milyen abszurdan érvelnek az uniós bíróságon, úgyis csak az a lényege a régóta várt véleménynek, hogy semmi szín alatt sem lehet kétségbe vonni a brüsszeli demokrácia tökéletességét. Kettős mérce? Persze, mint mindig.

Erőszakosak, dühösek és bosszúállók az uniós bürokrácia védelmezői. Ne legyenek kétségeink, kőkemény harcok elé nézünk.

(A szerző főmunkatárs)