Jogállamiság mint politikai bunkósbot

Piszkálja őszinte gyermeki kíváncsiságom, hogy vajon miért tartja az ellenzék színe-java az uniós elitet, az Európai Bizottságot, a bürokratákat, de úgy általában az összes intézmény politikai kinevezettjét, választottját, az utolsó csinovnyikját, de talán még a brüsszeli takarítónőt is valamiféle orákulumnak. Akinek mindig, mindenben igaza van. Akinek morális intelmei időtlen időkig érvényesek. S akinek minden szándéka, gondolata és cselekedete maga a megfellebbezhetetlen objektív, értéksemleges és demokratikus példamutatás. Mert forró ősz elé nézünk – ahogy utalt erre Varga Judit miniszter –, amelyben újra megmutatkozik majd az uniós elit gőgje. Újra ránk támad majd a hazai ellenzék és az uniós politikusok egy része a jogállamiság definiálatlan, politikai bunkósbotnak használt fogalmával a következő hónapokban.

Akár az ókori istenek megkérdőjelezhetetlen cselekedetei vagy a szentek tévedhetetlensége a kereszténység transzcendens világában, úgy fogják fel az uniós bürokraták tudását és hatalmát a hazai ellenzék politikusai. Ezzel az erővel írhatnának nekik ódát, mit ódát, himnuszt, a brüsszeli emberistenekhez! De nem teszik. Még… A szent helyett inkább választják a profánt. Csak halkan és letakart szájjal elsúgják nekik kéréseiket, majd óvodás izgalommal várják, hogy mikor jön a vágyaikat kielégítő kinyilatkoztatás. Ami persze jön. Minduntalan, unos-untalan eljön. Tavares, Sargentini és most már Manfred Weber szájából. A magyar ellenzék pedig – most már együtt és közösen –, akár a zsíros kenyérre a kiéhezett csimoták, boldogan lecsapnak az isteni eledelre, majd mutatják országnak-világnak, hogy mijük is van: lesújtó vélemény Nyugatról, néha egy-két papíros is, hogy bizony nincs rendben minden Magyarországon. És persze a jogállamiság. A definíció nélküli aktuális bunkósbot. Az egykori fasisztázás helyett most a jogállamiság kritériu­maival jönnek.

Mindezekből viszont egyáltalán nem következik az, hogy idegen kritikusainknak igaza lenne. Ellenben az igen, hogy a kritika itt már rég nem kritika, hanem politikai támadás. A jogállamiságnak ugyanis ma nemcsak, hogy hiányzik az objektív definíciója, hanem használatban van egy politikai olvasata is. Ez az olvasat pedig olyan ideológiai válaszokat tartalmaz, amelyek nem kompatibilisek egy sikeres nemzeti alapokon működő kormány létével.

Figyeljük csak meg! Amint valamiféle kétkedő visszajelzés, aggodalom vagy minősítés hangzik el az unió intézményeiben trónoló istenemberektől, máris izgatottan és tudálékosan huhogva elénk állnak az antiorbánista politikusok (mert más ideológiai jelzőt már lassan nem tudunk rájuk használni). A gyurcsányisták, a szocik, most már a szélkakasként forgó és borzasztóan elszédült jobbikosok, no meg a törpepártok óriásai, akik lassan már csak egy dolgot tudnak a zászlójukra tűzni: „Vesszen a kormány, vesszen vele Orbán!” Más, értelmes vagy éppen értelmetlen mondanivalójuk nem maradt. Ezt pedig kívülről is erősíteni lehet és kell is – hisz itthon igencsak gyengén muzsikálnak még.

Ehhez pedig a legjobb recept a következő. Tollba mondják azoknak az uniós politikusoknak a panaszai­kat, akik amúgy is félik az Orbán-kormányt, hisz ha mintává válna, sok helyütt nagy bajba kerülnének. Majd ők faragnak belőle jelentést, megfűszerezik jogállami kritériumokkal, majd különböző bizottságok elé viszik. Ott a többség (nem az igazság és a valóság) szerint megszavazzák, megírják és publikálják. Ezután pedig itthon visszafordítják magyarra, és készen is van az Orbán-kormány leváltására kiötlött tervezet.

Egy dolog azonban bizonyos. Minél többet járnak árulkodni Brüsszelbe ellenzéki polgártársaink, minél inkább kinyilatkoztatásként mantrázzák az onnan érkező jogtalan kritikákat, minél többször hivatkoznak erkölcsi dogmaként az uniós politikusok szavára, annál inkább közelebb kerülnek ahhoz, hogy rájuk szakadjon az ég. Mind­amellett idegeneknek kiteregetni vitáinkat, velük megtárgyalni bajainkat, kívülállókat hívni segítségül – sose lesz szimpatikus a magyarok többségének.

És mielőtt elfelejtenénk: a hazaárulás szele is megborzolhatja a nagy igyekezetükben kipirosodott orcájukat. Mert itthoni „harcot” külföldi segítséggel megvívni nem éppen hazafias cselekedet.

(A szerző filozófus, XXI. Század Intézet)