A mi normalitásunk

„Erőszakhullám söpör végig, szobrokat döntögetnek, áldatlan állapotok vannak, bandaháborúk zajlanak civilizált nyugat-európai országok gyönyörű szép kisvárosainak az utcáin. Ránézek azoknak az országaira, akik ide üzengetnek nekünk, hogy hogyan kell helyesen élni, meg jól kormányozni, meg jól működtetni a demokráciát, és nem tudom, hogy sírjak, vagy nevessek” – így fogalmazott legutóbb a Kossuth rádióban Orbán Viktor miniszterelnök.

Másnap az angliai Readingben terrortámadás történt, Stuttgart belvárosában pedig egy droggal kapcsolatos rendőrségi igazoltatás után zavargások törtek ki, bandákba verődve verték szét az üzleteket, rátámadtak a rendőrökre, fosztogattak, köveket dobáltak.

Amikor a koronavírus-járványkor kialakult új normalitásról beszélünk, érdemes felidézni, hogy Nyugat-Európában már régóta kialakult egy „új normalitás”: párhuzamos társadalmak, gettók, no-go zónák, terrortámadások, fosztogatások. Erre mondjuk itt Közép-Európában, hogy köszönjük, de ebből az új normalitásból mi nem kérünk.

A jobboldali, bevándorlásellenes pártok sikeréből látszik, hogy Nyugaton is egyre többen érzik úgy, hogy
a sok évtizedes társadalmi kísérletük véglegesen megbukott. A problémákra a válasz a félrenézés, az elhallgatás. A svédek például sérülékeny területekről beszélnek, olyan negyedek esetében, ahová a mentő és a tűzoltó csak felfegyverzett rendőr kíséretében mer bemenni, de inkább úgy sem. A döntéshozók makacsul hisznek abban, hogy amiről nem beszélnek, az nem is létezik, a problémák pedig megoldódnak, ha a csúnya nevek helyett szebbeket találnak ki. Kent Ekerothot, a bevándorlásellenes Svéd Demokraták politikusát idézve: bár a balliberális erők ezt akarják elhitetni, Svédország nem Fatima és Mohamed országa.

Önmagában is szomorú, hogy ilyen állapotok alakultak ki a nyugati országokban, de nagyobb baj a mi szemszögünkből, hogy az új normalitás hívei másokat is le akarnak rántani magukkal. Legkésőbb a migrációs válság 2015-ös kirobbanásával nyilvánvalóvá vált, hogy szét akarják teríteni a problémáikat egész Európában. Látványos törekvés volt erre a kötelező migránskvóta, valamint az ENSZ migrációs paktuma, ami bár hivatalosan nem kötelező, azóta is dolgoznak rajta, hogy kerülőutakon beépítsék a nemzetközi szabályokba. A nyugat-európai liberális elit agymosó törekvésének része az is, hogy le akarják nyomni a torkunkon, a jó európai csak olyan lehet, mint ők. Egy kelet–közép-európai politikus csak hazaárulással lehet a kedvencük, folyton-folyvást bizonyítania kell, hogy ő igazi mintaeurópai, identitása se magyar, csak úgy általában európai. Ehhez persze hozzátartozik, hogy bár a liberális elitet kiszolgálók elnyerhetik a szimpátiájukat, azért alapvetően rettentő módon lenéznek bennünket. Évek óta hallgatjuk, hogy a régiónk csak fogyasztja az uniós pénzt, de nem követi a jogállamiságnak nevezett liberális diktátumaikat. Újra és újra bebizonyítják, hogy az „újakat” másodrendű tagállamoknak tekintik, pedig az uniós pénz nem könyöradomány, Magyarország és szomszédai pedig megnyitották a piacaikat, szóval, ami jár, az jár. Szép példája a régiónkhoz való viszonyulásnak az Andrej Babišt kipécéző európai parlamenti határozat, amely nem átall igazolatlan híreszteléseket is bevetni egy tagállami kormányfővel szemben.

Az új normalitás harcosainak rossz hír, hogy Közép-Európa, benne a visegrádi négyek megkerülhetetlen tényezők, a nyugatiak számára is vonzó, biztonságos országok lettek. A mi normalitásunk ugyanis a valódi európai identitás, nem az ő kifordult eszméik.

(A szerző rovatvezető)