Az unió labirintusa és a német szuverenitás

Az Európai Unió túlterjeszkedett, tagadhatatlan, hogy a kafkai abszurditásba fulladó hivatali rendszer olyan útvesztővé vált, amelyben mindannyian eltévedhetünk. Mind az intézményrendszer, mind pedig a döntési mechanizmus reformokra szorul – ez nem vitás immár egy évtizede. Legyen liberális, kereszténydemokrata, konzervatív, szociáldemokrata, nemzeti radikális, „zöld” vagy akármilyen politikai közösség, abban mindenki egyetért, hogy változás kell. És ezt nem csupán a pandémia kezelésében mutatott elégtelen teljesítmény, hanem olyan szürreális viták is bizonyítják, mint amilyen a minap robbant ki a német alkotmánybíróság és az Európai Bizottság között.

Az integráció során világra jött uniós bürokrácia a legbonyolultabb, talán a határait leginkább feszegető „pubertáskorba” lépett. Elidegenedett az állampolgároktól, érthetetlenné vált a saját boldogságát, biztonságos és kiteljesedett életet kereső egyének számára, belerondított a teremtett világba, végül pedig az egyes nemzetállamok önállóságába mart bele. Ma már az állampolgár és egy-egy nemzeti közösség is úgy érzi, hogy valamiféle abszurd és igen távoli világból akarják megmondani (néha parancsolni a jog erejével), hogy kinek mi lenne a legjobb a saját, lokális világában. Mint az „egyszeri szomszéd” típusú emberke, amilyet mindenki ismer, aki mindig tudja a kerítésen túlról, hogy neked mi lenne a legjobb, mit kellene tenned, miközben a saját dolgaival nem törődik, problémáit megoldani nem tudja.

Valami ilyesmi bontakozott most ki Németországban, miután a német szövetségi alkotmánybíróság múlt héten kihirdetett ítéletében három hónapos határidőt szabott az Európai Központi Banknak arra, hogy indokolja meg a 2015-ös gazdasági élénkítésben főszerepet játszó kötvényvásárlási programját, máskülönben a német jegybank a továbbiakban nem vehet részt benne. Azaz Németország legfelsőbb jogi döntéshozó testülete „elkaszált” egy olyan monetáris politikai eljárást, amely lassan ötéves történetre tekint vissza. Erre az uniós bizottság elnöke – a német (!) Ursula von der Leyen kinyilatkoztatta, hogy „az Európai Bizottság fenntart és védelmébe vesz három alapelvet, amelyek szerint az Európai Unió monetáris politikája kizárólagos hatáskörébe tartozik, az uniós jog elsőbbséget élvez a nemzeti joggal szemben, valamint az Európai Unió Bíróságának határozatai kötelezőek minden nemzeti bíróságra”. Ha pedig a német alkotmánybíróság nem vizsgálja felül a saját (szuverén) határozatát, akkor a bizottság kötelezettségszegési eljárást indít Németország ellen. (Úgy tűnik, a politikai integrációt két évtizede erősítő Németország esetében valóban visszanyalt a fagyi.)

Ez nem vicc, nem egy Monty Python-jelenet, de nem is Kafka A per című regényében megismert szürreális világ paródiája, ahol a főszereplő, Jozef K. egy katedrálisban lel rá a „Törvény kapujára”, ahol a „Törvény” úgy magasodik fölé, mint egy új isten. Mintha a rideg jogszabályok gyűjteménye lenne az egyetlen transzcendens érték a nyugati világban, mert a többi megszűnt létezni. Amerikában és Európában voltaképp minden közösségi normát kiszorított a jog hegemóniája, a szekularizáció megölte az „öreg Istent” és az általa közvetített értékeket, a liberális alapon gyökerező egoizmus és haszonelvűség pedig a civil közösségeket és minden emberen túli normát. Maradt a vegytiszta materializmus és a szélsőséges liberalizmus. És marad a mindenek felett álló jog.

Ha mindezt nem értjük, ha a józan eszünk csődöt mond a történet hallatán, akkor nyugodjunk meg gyorsan – a hiba nem a „mi készülékünkben” van. A rendellenesség ott lelhető fel, ahol az unió közös politikája kezdődik. Régóta ismert és követhető vita, hogy milyen együttműködési formában rejlik a kontinens jövőbeni sikere. Az európai egyesült államok föderális eszméjében van-e az üdvös jövő, vagy a nemzetek Európájában rejlik a siker? A minél több politikai döntés „közösbe szuszakolása” vagy a szuverén nemzetállamok racionális gazdasági együttműködése a hatékonyabb és jobb együttélési forma számunkra?

A koronavírus-járvány kezelésének tagországi tapasztalata vagy az efféle ügyek tragikomédiája azt bizonyítja a normalitásban hívők számára, hogy együttműködni mindig kell és muszáj, de nem szabad több politikát adni az Európai Unió szörnyeteggé vált bürokráciájának, mert ez az új leviatán életképtelen.

(A szerző filozófus, XXI. Század Intézet)