Vesszőfutásunk – tanítja a Biblia – a paradicsomból való kiűzetéssel kezdődött, s Jézus a világ végén, az utolsó ítéletben az eleveneket és holtakat jókra és rosszakra választja: utóbbiak a pokolba kerülnek, a jóké a mennyei lét dicsősége. A középkor embere rettegett az utolsó ítélettől, tudván, hogy a pokol tornácán áll, s a bocsánat kétséges, a pokol pedig örökös kínhalál. Ösztöneinkben őrizzük középkori ősünk szorongását, amit katasztrófa- és világvége filmek hatalmas sikere érzékletesen tanúsít. Sőt szorongásainkban nem is annyira az egész világ pusztulásának képeit vetítjük ki, hanem – mintha az eredendő bűn, a tudás fájának megdézsmálása fölött érzett bűntudatunk mozgatna – csak az emberiség pusztulását. Az Omega emberben látjuk, mint válik Los Angeles szellemvárossá, a Z, mint Zakariásban csak két férfi és egy nő marad a Földön, a Világok harcában a marslakók tűntek erősebbnek. (Orson Welles rádiójátéka 1938 válságos évében úgy megrázta az amerikaiakat, hogy megkezdték a menekülést a valóságosnak gondolt földöntúliak elől.) Most, a pénzviszonyok megrendülésekor nemcsak az elkeseredett és szorongó emberek száma nő, de az is kiderül, hogy a politika terén sem szeretjük egymást túlságosan: a biztonság kiépítésére törekvő államhatalom az identitás nélküli globális és bármire kész félértelmiséggel áll szemben.
A Z Világháborúban a zombivírus leigázza az embert, a koronavírusról pedig kiderül, hogy már 2015-ben megemlítették a veszélyét az olaszok, eljövendő forrásaként Kínát jelölve meg. Az Európai Unió a járvány hozta szigornak köszönhetően sem kerülhet ki a célkeresztből, s a spanyol szocialista miniszterelnök, Pedro Sánchez drámaian arról beszél, hogy az utcákon a néma pusztulás látványa fogad, s földrészünkön csak egy új Marshall-terv segíthet (1947-ben, a terv megindulásakor a német nagyvárosokban meztelen s kiégett házfalak látványa fogadta a veszteseket és a győzteseket egyaránt). Az erősen jobboldali, ám rokonszenves Thorsten Hinz nyugat-európai, német–francia végjátékról beszél. Már a Holokauszt vallás című írásával is vihart kavart s azzal is, hogy a putyini kurzus autoriter és társadalommegtartó voltát dicsérte a Nyugat dekadens liberalizmusával szemben, s a migránsválságot kiváltó 2011-es líbiai konfliktusban Németország közvetítő szerepét szánalmasnak nevezte.
A szigorú polkorrekt nyelvezetet félretéve egy vezető multikulti zsurnaliszta hölgy – aki a liberális Németországot legszívesebben szellemi Maginot-vonallal venné körül – portréját így írta körül: zsidó, spicli, bolsevik. Nos, a Junge Freiheitben megjelent eszmefuttatása nagyon ravasz. Versailles volt az első lépés, amikor az első világháború utáni kártérítések minden terhét a vesztes félre hárították, de a német milliárdok sem hoztak igazi felvirágzást, s most – mondja Hinz –, amikor a globalizáció a másik, a rossz arcát mutatja, ismét a németekre mutatnak: Fizessetek!
A romantikus Európai Uniónak vége, s a bulvárlapok eldugják a párizsi külvárosok ijesztő híreit, amelyek lakossága nem engedelmeskedik a szükségállapot előírásainak. Ott lázad a „sokszínűség” és a rendőrség tehetetlen. Berlinben egy mecset előtt háromszázan gyűltek össze, s a sajtó félrevezetően provokátorokról beszélt, s nem arról, hogy a rendőrök itt is kénytelenek voltak meghunyászkodni.
A híres német jogtudós, Carl Schmitt szerint szuverén, mindenek fölött álló az, aki szükségállapotot rendelhet el. Az állam szuverenitását semmibe vevő városi csőcselék ragadná magához a hatalmat? Félelemről vagy gyávaságról a rendőrök részéről szó sem volt: feletteseik – akik nem tudnak szabadulni a liberális állami elvárásoktól és előítéletektől – kötik meg a kezüket. Nem pusztán a migránsok, de az identitás nélküli fiatal politizáló nyugati értelmiség sem ment át az európai életfelfogás szűrőjén. Ez az új, az egyetemi és a hobbi szubkultúrákból kinőtt félértelmiségi mentalitás nálunk is megjelent. Reprezentánsa a Momentum, amely még rengeteg kellemetlenséget fog okozni a kormánykoalíciónak és a konzervatív kisembereknek. Ráadásul aktivizmusba hajló és sokat szereplő tagjait nézve felmenőik nem Ginsberg Üvöltésén szocializálódtak, hanem a marxizmuson, s a pártfőiskola nyugati szubkultúrákat meg Szolzsenyicint és a Chartát elítélő előadásain. Valaki „mai Petőfiknek” nevezte őket, nem vévén figyelembe, hogy kézzel-lábbal tiltakoznak minden olyan külső hatás ellen, ami mélyen nemzeti, mélyen magyar. Az ilyen identitás nélküli ember sikeres. Könnyen kiemelkedik, hiszen még a szája mozgásán is látni, hogy képtelen magyarul gondolkodni.
Ilyen figura a főváros főpolgármestere, Karácsony Gergely is. Durcásan pufogó viselkedése meg sem közelíti az egykori nagy harcos, a párt-főideológus Berecz János határozottságát, aki úgy magyar módra még Kádárt is majdnem megbuktatta.
(A szerző történész)
