Miért mégis Orbán Viktor az EU fenegyereke?

Kétszázhetvenhárom alkalommal az abszolút bajnok François Hollande, a dobogó második fokán pedig Emmanuel Macront találjuk, aki elnöki ciklusa első két évében már nyolcvannégy alkalommal élt eme – Orbán Viktor Magyarországa esetében, a nyugati haladó liberálisok szerint – „demokráciacsorbító” eszközzel. Mi több, ennek a típusú törvénykezésnek legnagyobb részét szocialista kormányzás alatt alkalmazták Franciaországban. Miért olyan ördögtől való tehát ez az eljárás akkor, amikor Orbán Viktor – a magyar állampolgárok életének, egészségének, biztonságának védelme, valamint a nemzetgazdaság stabilitásának garantálása érdekében – ezzel a törvény adta lehetőséggel él?

Míg a hírportálok döntő többsége világszerte a koronavírus-járvány okozta súlyos helyzetről, miatta elvesztett emberéletekről, az élet-és gazdaságvédelmet célzó sürgősségi intézkedésekről tudósít, ezt az ismeretlen, láthatatlan ellenséget a fókuszba állítva a brüsszeli elefántcsonttorony érinthetetlen európai vezetői Orbán Viktor Magyarországán lebomlóban lévő jogállamról, haldokló demokráciáról értekeznek. Mialatt Magyarország nemzeti, konzervatív miniszterelnöke a legrosszabb eshetőségre való felkészülés jegyében arról számol be, hogy eddig 110 kollégiumot, 58 hotelt helyezett készenlétbe a kormány, 3550 gépjárművet állított szolgálatba, húszezer embert tudnak egyidejűleg altatni és 203 ezer beteget táplálni, az európai csúcsvezetőknek nincs jobb dolguk, mint a már ismét kiépülőben lévő orbáni diktatúráról állásfoglalásokat megfogalmazni, és szankcionálást, az európai pártcsaládból való kizáratást követelni.

Voltaképpen megszoktuk már, hiszen időről időre számtalanszor olvastak ránk hazug vádakat, nem csupán a 2010 óta tartó időszakban, hanem bármikor, amikor konzervatív kormánya volt Magyarországnak, még az első demokratikus úton megválasztott MDF-kormányt is elhazudták tőlünk, mondván, nem is történt meg a rendszerváltoztatás – mivel nem átmentett hatalmú karhatalmistáik kerültek (átmenetileg) az ország élére. Az persze nem zavarja őket, hogy a 2010-es választás óta harmadjára kapott kétharmados többségű felhatalmazást a nemzeti-konzervatív oldal, és hogy az ország működése továbbra is alkotmányos alapokon nyugszik. Ahogyan a szólás- és véleményszabadság (napjainkban már mindenki újságíró és blogger, a közösségi médiának hála), úgy minden korábban biztosított állampolgári jog ugyanúgy gyakorolható, mint eddig, az Alkotmánybíróság pedig jóváhagy vagy vétóz, egyszóval működik. (Nehezen mondható el ez utóbbi az állandóan a Fidesznek a Néppártból való kizárásáért uszító finnekről, ahol a törvényalkotás fölött – hiánya okán – nem őrködik alkotmánybíróság.)

A magyar kormány semmilyen olyan intézkedést nem hozott a koronavírus-törvény elfogadásával, amellyel csorbítana bármilyen demokratikus jogot. Mindössze arról van szó, hogy a világjárvány okozta krízishelyzetben azonnali, hatékony intézkedésekre van szükség, ami a következő hónapokban a képviselők esetleg tömeges lebetegedése okán aligha lenne megvalósítható. A politikai haszon húzását emlegető (magyar és nemzetközi) ellenzéknek pedig érdemes elgondolkodnia azon, hogy a kormány kétharmados többségéből adódóan bármikor meghosszabbíthatta volna – akár évekkel is – a csupán a károgó vészmadarak megnyugtatása céljából odabiggyeszteni követelt érvényességi határidőt. Különösen annak fényében megszívlelendő ez, hogy a közvélemény-kutatási adatok szerint a magyarok kilencven százaléka a kihirdetett veszélyhelyzet időtartamát – a fenti intézkedéssel egyetemben – meghosszabbítaná. További hatvan százalék szerint pedig mindezt egészen a világjárvány lecsengéséig kellene kitolni. A fentiek hitelességét támasztja alá az is, hogy a megkérdezettek hetvennyolc százaléka elégedett az Orbán-kormány eddig bevezetett válságintézkedéseivel. A bizalom pedig szorosan összefügg azzal, hogy a kormány – okulva más európai országok sajnálatos példáiból – a járvány megjelenésének legkorábbi szakaszában megkezdte a hathatós intézkedések bevezetését.

Azonban az unatkozó, gender- és kvótamegszállott, progresszív-liberális eurokraták ahelyett, hogy a legalább az euróövezeti országok megsegítésére 2012-ben létrehozott Európai Stabilitási Mechanizmusból a pusztulás szélére sodródott Olaszország, Spanyolország mentésére sietnének, Orbán-fóbiájukkal vannak elfoglalva.

De vajon miért nem beszél senki Emmanuel Macron Franciaországáról? Miért olyan evidens, hogy – amikor egy törvényelfogadásra csekély esély mutatkozik – az alkotmány 49.3-as cikkelye vagy a rendeleti úton való elfogadás a bármikor bevethető, biztos recept? Teljesen természetes, hogy a tömegtüntetéseket kiváltó intézkedések sora (munka törvénykönyve-, vasúti és nyugdíjreform stb.) a parlamentet megkerülve, rendkívüli törvénykezéssel kerül elfogadásra? Persze, valóban gyorsabb előbb egy felhatalmazási törvényt elfogadtatni, majd pedig az összes többit, hiszen a törvénykezési procedúra eltarthat akár fél-háromnegyed évig is. És hát, mi tagadás, valóban sokkal kényelmesebb par ordonnance törvénykezni, amikor előre láthatóan szűkösen vagy egyáltalán nem lesz meg a szavazattöbbség az adott törvény elfogadásához (Michel Rocard 1988–91, François Hollande 2012–17). A demokrácia szabad értelmezésében ilyen esetekben mindenféle parlamenti vita nélkül (az ellenzék esetleges obstrukcióját is biztosan kivédve) iktatnak törvénybe kormányzati intézkedéseket. Van, ahol ezt is szabad – ilyenkor nem sóhajtozik nagyokat az európai leadership.

Orwell óta tudjuk, hogy mindig voltak és lesznek, akik az egyenlők között is egyenlőbbek, na de nyolcvannégy alkalommal rendeleti úton törvénykezni egy elnöki ciklus első két éve alatt nem túlzás kissé? Beszédes az is, hogy az Ötödik Köztársaság fennállása óta 1004 alkalommal került sor rendeleti úton való törvénykezésre, tehát az összes, De Gaulle óta ilyen módon véghezvitt törvényalkotás negyven százaléka szocialista hatalom alatt történt – dacára annak, hogy az eddig eltelt hatvankét év alatt alig egyharmadnyi időben volt baloldali irányítás alatt Franciaország.

Ezalatt az idő alatt hol voltak a demokrácia őrei? Hány nemzetközi állásfoglalás látott napvilágot, sürgősséggel elítélve Mitterrand, Hollande vagy Macron szégyentelenül autokrata kormányzását? Hány európai vezető, a közös európai értékeket máskor oly hevesen védelmező pártember sietett demokráciadeficitet, diktatúrát kiáltani Franciaországra, és az ország európai közösségből való kivetését sürgetni?

Kettős mérce? Nincs itt semmi új a nap alatt, kérem szépen.

(A szerző a Danube Institute vezető kutatója)