Nagy Dóra

Vélemény és vita

Egy vérből valók

Az ellenzék gyűlöletittas üvöltözésébe beszivárog a remény hangja, egyre több lélekmelengető megnyilvánulásról olvasni, egyre többen igyekeznek segíteni másokon

Az elmúlt napokban igencsak fokozódott bennem a düh és a csalódottság. Egyszerűen elképesztőnek és végtelenül elszomorítónak tartom, hogy emberek nem képesek túllépni önmagukon és saját gyűlöletükön annak érdekében, hogy legyőzzük ezt az átkozott vírust, és valahogy átvészeljük ezt az időszakot. Mást se látok naphosszat, mint az ellenzék kínszenvedését, romboló kapálózását, a sok „függetlenobjektívszabad” médium áskálódását és a mindenhez értő kommenthadsereg elképesztő hozzáállását.

Véssük már be egyszer és mindenkorra a fejekbe, hogy ez olyan helyzet, aminek senki nem tudja a végét, nem ismeri a pontos hatását, és éppen ezért nincsen olyan, hogy tökéletes megoldás. Minden nemzet megpróbálja valahogyan kezelni a kialakult állapotokat, és igyekszik felmérni annak gazdasági következményeit. Teszik ezt úgy, hogy vezetőik naphosszat egyeztetnek szakemberekkel, orvosokkal, matematikusokkal, gazdasági szakértőkkel, hogy megtalálják a saját országuk helyzetének javításához lehető legmegfelelőbb lépéseket. Egyetlen kormánynak sem az az érdeke, hogy terjedjen a járvány, és sokáig fennálljon ez az állapot. Egy cél lebeg a szemük előtt: a lehető legjobban megoldani a helyzetet.

Közben nemcsak a vírussal kell megküzdeni, hanem azzal a gerjesztő folyamattal is, ami az interneten kialakult. Tapasztalható ugyanis, hogy sokaknak jövőbe látó gömbje van és tengernyi diplomája az említett területekről, azért ennyire okosak a meghozott döntésekkel kapcsolatban. Mindig tudják, hogy éppen mikor kellett volna meghozni egy döntést, és azt is, hogy az adott intézkedés miért nem jó, miért nem fog használni, és különben is vesszen az Orbán. Ugyanez igaz a „függetlenobjektív” újságírókra is, akik hiába hangoztatják, hogy csak a tényeket közlik, ez nem igaz. Kell írni a problémákról, de nem mindegy, hogyan tesszük ezt, és mi a célunk vele: a vezetés segítése a bajban vagy a hangulatkeltés. Ők úgy döntöttek: mindegy hogyan, csak a reményt vegyük el az emberektől.

Ezért nem veszik figyelembe, hogy az egész világon emberfeletti küzdelmet folytatnak az egészségügyben és ugyanazokkal a gondokkal küzdenek.

Elvégre senki sincs világjárványra berendezkedve. Ez a „függetlenobjektíveket” nem érdekli, inkább arról cikkeznek, hogy nincs elég lélegeztetőgép. Amikor kiderült, hogy e tekintetben sokkal jobban állunk a fejlett nyugatiaknál, akkor jöhetett, hogy nincs hozzá elég oxigén és szakember. Majd amikor ez a mantra sem vált be, akkor jöhetett az, hogy elméletileg a vírus kimutatható CT-vel is, de az nekünk nincs elég. Közben persze ellensúlyozni kellett, hogy az Európai Unió hónapokat várt, hogy valamit lépjen járványügyben, miközben Oroszország és Kína segített a bajban. Ezért aztán arról cikkeztek, hogy ezek az országok használhatatlan termékeket küldenek. Persze az nem zavart senkit, hogy a járvány elterjedése előtt is Kínában gyártottak igen sok eszközt. Nyilván azóta megromlottak a maszkok.

E szalagcímek mellé pedig jöhetnek a klasszikusok: itt mindenki hazudik, valójában sokkal rosszabbul állunk, mint az olaszok, csak mindent eltitkolnak. Egyébként is diktatúra van, ami ellen online kell most tüntetni. Mert ennél, a negatív, romboló cikkek megírásánál, a fals hírek eszetlen megosztásánál és Orbán buktatásánál semmi sem lehet fontosabb. Hiszen ha nincs Orbán, nincs járvány se.

Aztán ebbe a gyűlöletittas és romboló virtuális üvöltözésbe elkezdett beszivárogni a remény hangja. Egyre több lélekmelengető megnyilvánulásról olvastam. Láttam, hogy szerveződnek az emberek csoportokba és igyekeznek segíteni a közösségen. Vannak, akik bevásárolnak, ingyenételt adnak a frontvonalban teljesítőknek és a rászorulóknak. Vannak, akik maszkokat varrnak, ruhákat ajándékoznak, lakásokat ajánlanak fel átmeneti szállásnak. Taxisok ingyen fuvarozzák az egészségügyi dolgozókat, mások szolidaritásból szíveket ragasztanak az ablakba, vagy buzdító videókat tesznek közzé. Vannak, akik énekelnek, tűzoltók, mentősök táncolnak az utcán, felvidítva az embereket. Online színházi előadásokat és koncerteket adnak. Könyveket, filmeket ajánlanak egymásnak a minőségi otthoni időtöltést segítve, miközben a szülők megmutatják, hogyan tanulnak a gyerekeikkel, és mindent megtesznek annak érdekében, hogy a legkisebbek a lehető legpozitívabb körülmények között éljék meg ezt az időszakot.

Azok pedig, akik nem tehetik meg, hogy otthon maradnak, mindennap felszegett fejjel mennek dolgozni, és bátran végzik a munkájukat, hozzájárulva ahhoz, hogy ne omoljon össze a gazdaság. Az egészségügyi dolgozók, rendvédelmi szervek és kutatók pedig fáradhatatlanul dolgoznak értünk. És persze vannak azok, akik azzal segítenek, hogy otthon maradnak. Ha pedig az ember figyelmesen nézi ezeket a tetteket, megosztásokat, akkor meglátja azt, hogy sokkal többen vannak azok, akik csendben teszik a dolgukat és kiállnak egymásért, mint azok, akik elvakultan kiabálnak bele az internetbe mindenféle átkozódást.

Úgy gondolom, rettenetesen nehéz idők jönnek, és még az út elején vagyunk. Ám azt is látom, hogy ez az út igenis hittel van kikövezve, és a magyarok nagy többsége összefogott. Mert a lényeget igazán most kezdjük csak megérteni, ezekben a nehéz időkben. Most érthetjük csak meg azt, hogy: „Történjen bármi, amíg élünk, s meghalunk, / Mi egy vérből valók vagyunk.

(A szerző politológus, az IKoN elnöke)