Karantén (3.)

Az akkori adatok szerint a világban több mint 95 ezer volt a fertőzöttek és háromezer-kétszáz az elhunyt betegek száma. Tegnapra a két szám megközelítette a százharminc-, illetve az ötezret, s az az igazán aggasztó, hogy a már mintegy százharminc országot érintő világjárvány epicentruma Kínából Európába helyeződött át. A legsúlyosabb helyzet Olaszországban alakult ki, ahol csütörtökön átlépte a tizenötezret a fertőzöttek és az ezret a halottak száma, ezért a római kormány az egész országot gyakorlatilag karanténba helyezte – ez hatvanmillió embert jelent!

A vírushelyzet napról napra, sőt óráról órára változik. Az európai országok sorra hozzák a járvány megfékezését célzó drákói, még pár hete is elképzelhetetlen intézkedéseket. Magyarországon veszélyhelyzetet és rendkívüli jogrendet hirdetett szerdán a kormány, és azóta hasonló lépéseket tett a többi visegrádi ország is. Ahogy Orbán Viktor tegnapi rádióinterjújában fogalmazott, „a békebeli demokrácia és a háborús állapot közötti fázisban” vagyunk, ami akár hónapokig fennmaradhat, s ha szükséges, további szigorú óvintézkedéseket hoznak. A kormány minden emberileg lehetségest megtesz és elvár mindenkitől a koronavírus terjedésének megfékezéséért, ami példátlanul nehéz, mert ismeretlen ellenséggel állunk szemben. Ráadásul kétfrontos háborúban kell védekeznünk: a vírus mellett a migráció is növekvő veszélyt jelent országunk biztonságára.

A koronavírus-fertőzés ellen a közvetlen emberi érintkezések minimálisra csökkentésével lehet a leghatékonyabban védekezni. Az ezt célzó intézkedések keretében a március 15-i központi és helyi ünnepségek, iskolai rendezvények egyaránt elmaradnak, és későbbre halasztják a Kossuth- és Széchenyi-díjak átadását is. Ez valóban rendkívüli és nem örömteli döntés, de jusson eszünkbe, az ünnep nem külső körülményektől függ, hanem a szívben dől el. Március 15-e a magyar szabadság születésnapja, legnagyobb nemzeti ünnepünk, amit nem lehet karanténba zárni. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc nem csupán szép emlék, hanem (Faludy György szavaival) a lényünk egy darabja, a szívünk, gerincünk. S ha holnap nem is megyünk ki a Múzeumkertbe és a Március 15. térre a Petőfi-szoborhoz, lélekben együtt ünnepelhetünk kortársainkkal és a százhetvenkét éve történelmet formáló elődeinkkel is. Ők ezen a napon a nyilvánosan többször elszavalt Nemzeti dal refrénjét a zuhogó esőben – levett föveggel, fölemelt ujjakkal – patetikusan együtt skandálták: „A magyarok istenére / Esküszünk, / Esküszünk, hogy rabok tovább / Nem leszünk!”

Március esküje kötelez, egyben hitet, reményt és lelkierőt ad napjaink küzdelmeihez. Ahhoz is, hogy bátran szembenézzünk és sikeresen megbirkózzunk a világjárvány okozta veszélyhelyzettel, a mindennapi életünket megváltoztató új kihívásokkal és nehézségekkel, s a ma még felmérhetetlenül súlyos gazdasági következményekkel. De ha sikerült túlélni az elmúlt száz év katasztrófasorozatát – két világháború iszonyatos emberi és anyagi veszteségeit, a trianoni halálos ítéletet, két gonosz birodalom megszállását, a majd’ fél évszázados szovjet gyarmatosítást és a rendszerváltoztatás leple alatt nemzeti vagyonunk nagy részének eltüntetését –, akkor a mostani szorult helyzetből is ki tudunk jutni, ha fegyelmezettek vagyunk, és összetartunk. Ahogy Vidnyánszky Attila mondta tegnapi lapszámunkban: túl leszünk ezen az időszakon, és „az élet menni fog tovább”. Úgy legyen!

(A szerző  lapszerkesztő)