Liberális rombolás

Ez már az illetékes kormányzati szervezet elnevezésében is tükröződik: a 2010 előtti felvilág társadalmi felzárkóztatásról, a hazánk uniós elnökségének fókuszába éppen a romaügyet állító Fidesz–KDNP-kabinet társadalmi felzárkózásról beszél. A kulcsszó az esélyteremtés. Szokás így is fogalmazni: ne halat, hálót adjunk a leszakadóknak.

Ez a filozófia jelenik meg a hároméves kortól kötelező óvoda, a közfoglalkoztatási program, a családi pótlékot iskolába járáshoz, az ösztöndíjat pedig részvételhez és teljesítményhez kötő rendelkezés mögött. Tanulás és munka. A lényeg, hogy a nehéz sorsú emberek érezzék, rajtuk is múlik, az ő teljesítményük is kell ahhoz, hogy előrébb jussanak. Ehhez azonban az államnak kötelessége minden szükséges eszközt és támogatást megadnia. Sőt. Akár még annál is többet.

A romakérdés a rendszerváltozás óta rendre a közéleti viták fókuszába kerül, s „hála” az SZDSZ-nek, az első évtizedekben nagyjából a rasszizmus elleni küzdelemben merült ki. Illetve „köszönet” az MSZP-nek, hogy mindez kiegészült a nyakló nélküli segélyezéssel. Ennek a felfogásnak az iskolapéldája volt a liberális jogvédők doyenje, Horváth Aladár, aki faji alapon követelt ingyenrezsit. Vagyis csak pénzt, „életet” nem.

Csakhogy a helyzet úgy áll, hogy a statisztikák szerint a jobboldali eszközrendszer hatásosabb. Folyamatosan csökken a szegénység 2010 óta, szinte teljes a foglalkoztatottság, nem szabadulnak el a rezsiárak, a romák részvétele a felsőoktatásban pedig megduplázódott. Bőven van még hová fejlődni, elég csak az országon belüli regionális különbségekre gondolni, ám például a Magyar Falu Program keretében e tekintetben is elindult valami.

És ebbe a folyamatba rondít bele közfelháborodást kiváltva az érintett cigány családoknak százmilliós kártérítést megítélő bírósági ítélet Gyöngyöspatán, kvázi megkoronázásaként – Schiffer András sza­vait kölcsönözve – a szegregáció doktríner megközelítését alkalmazó Soros-szervezet, az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyermekekért Alapítvány több évtizedes aknamunkájának.

Kétségtelen, a szegregáció sajnálatos, létező jelenség, ám megítélése korántsem egyszerű. Az erkölcs és a jog persze nagy vonalakban meghatározza az irányt: senkit nem szabad származása miatt elkülöníteni. Tiszta sor. Csakhogy a beszámolók szerint például Gyöngyöspatán nem erről volt szó, a teljesítmény alapján osztották szét a gyermekeket, ami pedig tisztán nevelési kérdés. Így történt, vagy sem, a miniszterelnöknek mindenképp igaza van: csak feszültséget szül egy közösség életében, ha valakik úgy jutnak súlyos milliókhoz, hogy azért lényegé­ben nem dolgoztak meg. Ez nem orvosság, hanem olaj a tűzre, ami így könnyen fellángolhat újra.

Ráadásul a gyöngyöspatai iskolába ma már szinte kizárólag cigányok járnak. Akkor most ki szegregál kit? És ahol csak romák élnek, mint például a szintén agyon­vegzált nyíregyházi görögkatolikus suli környékén, oda most busszal kéne utaztatni a magyar gyerekeket? És a szabad iskolaválasztás jogának korlátozását ki magyarázza el az érintett szülőknek?

Megannyi érzékeny, kibeszéletlen kérdés. Válaszból ugyanakkor csak egyet tudhatunk biztosan: a kötelességek helyett a jogokat túlhangsúlyozó szélsőliberalizmus mindenképp rombolja a békés egymás mellett élés lehetőségét, érdemi segítséget nem biztosít, hergel, de nem ad hosszú távú perspektívát, ahogy az ugyancsak elfogadhatatlan rasszista megközelítés sem.

Az alapdilemma tehát végül is könnyen feloldható.